„És elvitte Jézushoz.” (Jn. 1,41-42)

„Másnap ismét ott állt János két tanítványával együtt. Mikor meglátta Jézust, amint arra haladt, azt mondta: »Íme, az Isten Báránya.« A két tanítvány hallotta, amit mondott, és követték Jézust. Jézus pedig megfordult, és amikor látta, hogy követik, megkérdezte tőlük: »Mit kerestek?« Azt felelték neki: »Rabbi — ami Mestert jelent –, hol laksz?« Ő azt mondta nekik: »Gyertek és nézzétek meg.« Elmentek tehát, és megnézték, hogy hol lakik. Aznap nála maradtak. Körülbelül tíz óra volt. A kettő közül, akik ezt hallották Jánostól, és követték őt, az egyik András volt, Simon Péter testvére. Ő elsőként testvérével, Simonnal találkozott, s azt mondta neki: »Megtaláltuk a Messiást, azaz a Fölkentet!« És elvitte Jézushoz.” (Jn 1,35-42)

 Keresztelő János két tanítványa Jézus nyomába szegődik. Megszólítják Őt, elmennek vele, nála maradnak, és felismerik benne a Messiást. És itt kezdődik a tanúságtételük. A szívbéli örömöt nem tudják magukba fojtani, és lelkesedve újságolják: „Megtaláltuk a Messiást”! Megvallották Jézust, de ezzel még nem elégedett meg András, hanem „elvitte Jézushoz” testvérét, Pétert.  Ez a két lépés alapvető dolog a már hitre jutott (megtért) keresztény életében. Megvallani Jézust, és elvezetni hozzá az Istenre szomjas embereket.

 A Szentlélek Szent Pállal megüzente nekünk, hogy gondolkodásunk és tanúságtételünk középpontjában Jézus legyen. „Mert a lerakott alapon kívül, amely Jézus Krisztus, más alapot senki sem rakhat.” (1Kor 3,11). “Elhatároztam ugyanis, hogy nem akarok másról tudni köztetek, csak Jézus Krisztusról, a megfeszítettről.” (1Kor 2,2) Mi hajlamosak lennénk bármiről tanúságot tenni, csak éppen Jézus szabadításáról szoktunk hallgatni. Hogy Jézus a Szabadító, hogy Ő a Gyógyító, erről nagyon nehezen merünk és tudunk szólni.

 Mi, katolikusok, nagyon távol vagyunk a hitvalló életviteltől. Amíg egyházunk az apostoli hit és liturgia őrzésében jeleskedik, addig a pünkösdieknél és más szabadegyházakban, bár sokszor egymásnak ellentmondó tanok sokasága ellenére, de életre kel az evangélium. Megismerik Jézus szabadítását, tanúságot tesznek róla, Jézus békéje kiárad a szívekbe, a betegek gyakran meggyógyulnak a gyógyító ima következtében, sőt olykor a halottak is életre kelnek.

 Ismerek egy tizenhárom éves katolikus kamaszt, aki katolikus iskolába jár, katolikus hittant tanul, de hitélményét, közösségi tapasztalatát egy szabadegyházas közösségben találta meg. A kamaszok evangelizálására nincsen felkészülve a katolikus egyház hívő közössége. Kicsinek vélik őket a hiteles istenélmények befogadására. Ezért az olyan alkalmakra sincs lehetőségük eljutni, mint az ún. Fülöp-kurzus. A katolikus közösségek hiányát viszont a kisegyházak képesek betölteni.

 A kegyelmi tartalmakat gondosan körülbástyázzuk formákkal és szokásokkal. A tegnapi és a tegnapelőtti szabályrendszerekhez gyakran görcsösen kötődünk, és nem ismerjük fel az idők jeleit, amire II. János Pál pápa is oly gyakran hivatkozott. „A tavalyi hitünkkel idén már nem boldogulunk.” – mondta egy Isten vezetésére különösen figyelő püspök.

 Isten életére nem figyelünk oda kellő mértékben, helyette egy középszerű vallásos életet élünk, amelyben talán szívesen beszélünk vallásos eseményekről, de kevésbé az élő Jézus mai megnyilvánulásairól. Megtérésre és új pünkösdre van szükségünk, egyszerű hívőknek és felkent papoknak egyaránt.

Létrehozva 2011. május 20.