Krisztus Testének gyógyulása

alt0Ez a cikk 15 éve készült, de nem sokat vesztett aktualitásából. A szerk.

Rainero Cantalamessa kapucinus atya, volt teológiaprofesszor, a pápa prédikátora. Ez azt jelenti, hogy ő az, aki a pápának és munkatársainak lelki előadásokat tart az adventi és a nagyböjti időben. Világszerte ismert úgy is, mint a karizmatikus megújulás szóvivője. A nürnbergi "Jézus 2000" konferencián nagy figyelmet keltő beszédet tartott.

Egészen konkrét módon szeretném kifejteni a témát: „Krisztus Testének gyógyulását”: méghozzá azzal, hogy elmondom, hogyan tértem meg én magam az egységre. A test gyógyulását tehát az egyik tagjának gyógyulásán szeretném bemutatni. Koromnál fogva a keresztények közötti kapcsolatok mindkét fázisát belülről éltem át: a zsinat előtti fázist, amelyet az ellenségesség határozott meg, és a zsinat utánit, amelyre az egység keresése jellemző. Épp ezért a mögöttem maradt út megengedi, hogy kicsiben felmérjem azt és hogy közösen adjunk ezért hálát az Úrnak.

Utam az egységhez

Teológiai tanulmányaimat 1954-től 1959-ig végeztem, Loretoban. Sok jegyzetem megvan még azokról a kurzusokról és időnként előfordul, hogy újra bele-bele lapozok ezekbe. A leckék sémája szinte mindig azonos volt: tézis, ellenfél, bizonyítás – természetesen mindig a katolikus pozíció számára jelentve győzelmet! Az „ellenfelek” némely esetben az ortodoxok voltak, többnyire azonban a protestánsok.  (azt hiszem, más felekezeteknél is hasonlóan jártak el és ebben az esetben az „ellenfelek” vagy eretnekek mi katolikusok voltunk).

Ezt az alapállást én nemcsak helyeseltem, hanem ifjúi hevességemben néha kötelességemnek éreztem, hogy magam is csatlakozzam a kórushoz, mint a gyerek, aki szintén elkezdi szidni azt, akiről az apjától ezt hallja.

A teológiai doktorátus megszerzéséért 1959 és 1962 között a svájci Freiburgban végzett akadémiai tanulmányaim ezen a hozzáállásomon nem változtattak lényegesen. Ezek a zsinat évei voltak, de a szövegek és tankönyvek, amelyekből tanultunk, még ugyanazok voltak, mint azelőtt.

A zsinat

A zsinat mindenképp az áttörést jelentette, amikor előkészítette az utat a katolikus egyháznak az egység kérdésében való új hozzáállása felé. Áttértünk arra, hogy az „ellenfeleket” először „elszakadt testvéreknek” majd egyszerűen „testvéreknek” nevezzük. A zsinat megteremtette a változás tanbeli alapjait, számomra azonban nem ez volt a döntő tényező.

A döntő tényező

A döntő tényező a karizmatikus megújulással való találkozás és a lélekkeresztség volt, amelyben 1977-ben részesültem, az Egyesült Államokban. Nem akarom itt az összes körülményt elmesélni, csak egy helyzetet szeretnék megemlíteni, amely nagy hatással volt rám. A karizmatikus ökumenikus konferencián történt Kansas City-ben: negyvenezer ember, körülbelül a fele katolikus, a másik fele sok másféle keresztény szervezetből jött. Egyik este a stadionban odament egy testvér a mikrofonhoz és számomra akkor még ismeretlen módon kezdett el beszélni: „Sírjatok és panaszkodjatok, mert az én Fiamnak teste szét van szaggatva!” Egymás után láttam a körülöttem álló embereket zokogva és imádkozva térdre borulni. A stadion fölött volt egy nagy kivilágított felirat: „Jesus is Lord” – Jézus az Úr. Számomra ez eleven próféciának tűnt. És azt mondtam magamban: ha valaha a keresztények egyetlen testben egyesülnek, akkor az így fog történni: hogy mindannyian leborulunk és bánkódva sírunk Krisztus hatalmas uralma alatt.

A lélekkeresztség nem teológiai megfontolások alapján változtatta meg a más keresztény egyházakkal szembeni hozzáállásomat, hanem egészen spontán módon, anélkül, hogy észrevettem volna. A Lélek adományával együtt jött az egység kegyelme.

Lélekáradás – az egyház kezdeteinél

Később világossá vált számomra, hogy az, ami ezen a téren a karizmatikus megújulásban történt, ugyanaz volt, mint ami az egyház kezdeteikor végbement: hogyan tudta a feltámadott Úr a zsidó-keresztény ősegyházat arra indítani, hogy megnyíljon a pogányok felé és befogadja őket testvérként az egyetlen egyházba? Egyszerűen azáltal, hogy kiárasztotta rájuk a Szentlelket, méghozzá ugyanazon megjelenési formákkal és külső jelekkel, amilyenekkel a Lélek Pünkösdkor leszállt rájuk. Péter nem tehetett mást, mint levonta a következtetést: „Ha az Isten nekik, miután hittek az Úrban, Jézus Krisztusban, megadta ugyanazokat az adományokat, mint nekünk: ki vagyok én, hogy Istent akadályozhatnám?” (ApCsel 11, 17 – a német után fordítva. A Szent Jeromos Társaság kiadása szerint: „Ha tehát Isten ugyanazt a kegyelmet adta nekik, mint nekünk, akik hittünk az Úr Jézus Krisztusban, ki vagyok én, hogy útjába állhattam volna Istennek?”)

Lélekáradás – a mi századunkban

Ugyanez történt ebben az évszázadban is. A Feltámadott kiárasztotta Szentlelkét különböző felekezetű keresztényekre – gyakran pontosan ugyanazon külső jelekkel, hogy minden kétség ki legyen zárva! Számunkra nem marad más hátra, mint levonni ugyanazt a következtetést, amit Péter is. Kik vagyunk mi, hogy azt mondhatnánk, hogy azok, akik Krisztus Lelkét megkapták, nem tartoznak Krisztus Testéhez? Valóban, egyetlen egyháznak sincsen monopóliuma a Szentlélekre!

Más egyházak béli testvéreinkhez való új viszonyom tudtul adására alkalmat adott a Katolikus Karizmatikus Megújulás vezetőinek konferenciája, amelyet 1984-ben, Rómában tartottak. Megkértek, hogy tartsak egy előadást az „Egyház – az egység szentsége” címmel.

Emlékszem, hogy többek között a következő gondolatmenetet fejtettem ki: „A kérdés, amelyet ma sokan kezdenek feltenni maguknak, a következő: érezhetek-e katolikusként szorosabb kötődést azokhoz, akik ugyan megkeresztelkedtek az én egyházamban, Krisztussal szemben azonban teljesen közönyösek és csak nevükben keresztények - mint azok seregével, akik bár más egyházakhoz tartoznak, ugyanazon alapigazságokban hisznek, mint én, Jézus Krisztust életük odaadásáig szeretik és ugyanazon Szentlélek erejéből élnek?

Nem sokáig lehet elkerülni, hogy ezzel a problémával foglalkozzunk és választ adjunk rá: az intézményes közösségnek adni elsőbbséget a szellemivel szemben, ott, ahol a két dolog szerencsétlen módon még nem esik egybe, hogy feje tetejére állítani a hagyományos elvet és a jelek közösségét (a communio sacramentorum a hagyományos kifejezésmódban) fölébe helyezni a realitás közösségének (a societas sanctorum-nak) aki a Szentlélek.

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.