2. Hogyan mondjuk ki az üzenetet?

Néhány gondolat arról, hogyan adjunk elő egy próféciát vagy magyarázatot. A mód, ahogyan kimondunk valamit, fontos a hatás szempontjából. A próféta beszéljen elég hangosan, hogy mindenki hallja, viszont ne beszéljen olyan hangosan, hogy félelmet keltsen. Nehogy azt gondolják: „Most jön az utolsó ítélet.”

A próféta Istenhez illő módon mondja ki az üzenetet. A megnyilvánulásnak Istenhez illőnek kell lennie!

Az üzenetet normális társalgási nyelven fejezzük ki. A beszédet mindenkinek értenie kell és az legyen Istenhez illő. Amit a prófécia közléséről mondtam, a nyelveken szólásban adott üzenetre is alkalmazható többnyire. Hiszen gyakran az is prófétai szó. Ha valaki nyelveken szólás által üzenetet ad, úgy a prófétai szóhoz hasonlóan hosszabb ideig csendben kell időznünk. Az imaesten a nyelveken szólásban adott prófétai szó után is addig kell csendben maradnunk, amíg megkapjuk a magyarázatot. Ezt javasolja Pál. A nyelveken szólással kifejezett közös magasztalás után is várnunk kellene – csendet tartanunk –, hátha megkapjuk a magyarázatot is. Főleg, ha valaki indíttatva érzi magát arra, hogy nyelveken szóljon, akkor utána hosszabb ideig várnunk kell, hátha jön a csendből magyarázat. Hiszen ez lenne a nyelveken szólás értelme.

Pál szerint a magyarázat nélküli nyelveken szólás az istentiszteleten értelmetlen, hiszen senki sem érti. Ezt a várakozó hallgatást talán még jobban be kellene gyakorolnunk. Szánjunk rá egy kis időt, ha ilyen lelki ajándékok jelentkeznek.

A nyelveken szólás magyarázatának kétféle formája lehet. Olykor ez egy üzenet megvilágítása próféciai értelemben, máskor pedig egyszerűen egy sugalmazott imádság, vagyis dicsőítés. Talán éppen egy magasztalás, amely kifejezi Isten valamelyik jótéteményét. Ezt a dicsőítést azután együttesen folytathatjuk.

Ha egy imaközösség prófétai üzenetet kap, úgy annak erős hatása lehet. Pál ezt írja: „Aki viszont prófétál, emberek épülésére, buzdítására és vigasztalására beszél.”

Pál néhány ismérvet is ad a prófécia megvizsgálására. A prófécia sohasem lehet tökéletes, ezért mérlegelnünk kell az elmondottakat.

A prófécia indíttatás. A próféciánál meg kell ítélnünk a kimondottakat, ki kell hámoznunk a magvát és fogékonyaknak kell lennünk arra, ami Istentől jön!

A prófétai szó egy része tőlem is származhat, egy része pedig Istentől.

Isten nem rajtam kívül beszél, Ő általam beszél! Ezért a prófécia nem lehet tökéletes. Sohasem mondhatom tehát egyszerűen azt, hogy ez most Isten szava. Ezt még az sem mondhatja, akit gyakran meg vizsgáltak és akinél tudjuk, hogy Isten nagyon világosan szól általa. Halljuk meg a prófétai szóból, ami Istentől jön. Meg kell találnunk azt, amit mondani akar.

Most röviden még egy harmadik kérdés:

3. Hogyan vizsgálhatjuk meg a prófétai szót?

A prófétai szó megítélése és megvizsgálása nem mindig könnyű. Van néhány objektív kritériuma, de ugyanolyan fontos a közösség lelki megkülönböztető képessége is.

Bizonytalanságok esetén legyen bátorságunk megkérdezni: „Milyen érzésetek volt ennél a kijelentésnél, amely az előbb elhangzott?”

Lehetséges, hogy mindenkiben furcsa nyugtalanság van. Ez a jele annak, hogy a kijelentés nem Istentől van. Ez a szellemek megítélése. Mint közösség is végezhetünk egyszer egy ilyen vizsgálatot és egyenként megkérdezhetjük, hogy a kijelentés megtételekor kinek milyen érzése volt.

Vannak prófétai szavak, amelyeket csak úgy odamondanak és amelyeknél az embernek rossz érzése támad, mert a kijelentés nem odaillő. Megvan a lehetőség, hogy közösen megvizsgálják. De a közösség vezetői is megvizsgálhatják az összejövetelt követően. Az eredményt azután személyesen megmondhatják annak, akit illet, amennyiben szükséges.

Tárgyilagosan úgy ítélhetjük meg a próféciát, ha megvizsgáljuk, egyezik-e a Szentírással és az egyház tanításával. A Szentlélek nem fog olyan kijelentést adni, amely ellentmond az Írás szavának vagy a kinyilatkoztatás szellemének.

Ezenkívül a próféciának mindig egyeznie kell Krisztus szellemével és jellemével. Jézus például soha nem ítélte el tanítványait, akkor sem, ha rendreutasította őket. A Szentlélek sem fogja sohasem megtenni a próféciában.

Ehhez az objektív vizsgálati lehetőséghez még egy további fontos lehetőség járul, mégpedig magának a közösségnek a szellemi megkülönböztető képessége. Ezek a szubjektív kritériumok. Az a kérdés, hogy az egyes ember mit érez. Ez az, amit nem lehet eléggé megmagyarázni. Arról a bizonyos jó vagy rossz érzésről, nyugalomról vagy nyugtalanságról van szó. Ha valami a Szentlélektől van, akkor azok, akik a Szentlélekben élnek, fel fogják azt ismerni.

Tehát ismét az Úrnak való teljes odaszántságról van szó. Belső békességet és meggyőződést érzünk akkor, ha az üzenet az Úrtól származik. Ezt érezzük akkor is, ha prédikációt, előadást vagy beszélgetést hallgatunk. Ha belsőleg figyelmünk teljesen az Úrra irányul, érezni fogjuk, ha valami nem stimmel. Nem csak az igazságról van szó, hanem észrevesszük, ha túl sok az emberi és túl kevés az, ami krisztusi.

Minél inkább a Szentlélekre irányul egy imacsoport, annál érzékenyebb lesz ezen a területen. Elnyeri a lelki érzéket annak megítéléséhez, ami előtte történik.

Egy próféciánál azonban nem kell mindig tökéletes egybehangzásnak lennie. Különösen akkor nem, ha valaki éppen csak a kezdetén jár annak, hogy a prófétálás ajándékát el merje fogadni. Ám már ilyenkor is lehet a próféciájában lényeges kijelentés. Ez a kijelentés Isten szava lehet. Ha emberi is lesz benne, akkor érzéseink nem lesznek egységesek. Amikor egy adott személy próféciáját ítéljük meg, akkor a megkülönböztetés különösen fontos, hogy mi az, ami valóban Istentől van és mi az, ami az embertől?

Bizonyos idő után lehet, hogy világos érzéket nyerünk ahhoz, hogy egy adott személy próféciája Istentől van-e vagy sem.

A közösségben – főként a lelkileg érettebb tagok között – a béke érzésének jelen kell lennie, ha a prófécia Istentől van. Vagy kifejezetten a nyugtalanság érzése lesz úrrá, ha nem így áll a dolog.

Gyümölcseiről ismeritek meg azokat! Amelyek egyaránt a test és a lélek gyümölcsei: nyugtalanság, félelem vagy békesség, öröm, szeretet. Ezek a gyümölcsök általában fontos próbakövei a szellemek megkülönböztetésének.

Ha tehát a próféta az Úr vezetésére fogékony, akkor szavai a közösségben jó reakciót váltanak ki: meggyőződést arról, hogy az Úr munkálkodik és egység és békesség kíséri a kimondott üzenetet.

4. Személyes válasz a Lélek adományaira

A prófétáról és kijelentéséről már beszéltünk, most pedig röviden szóljunk saját reakciónkról is ebben a vonatkozásban.

Ha a prófétai szóra nem úgy reagálunk, ahogyan az Úr azt szeretné, akkor nem úgy fogadjuk Isten szavát, ahogy Isten kívánja azt tőlünk. Ha tehát valaki Istentől jövő kijelentést közöl és mi azt nem fogadjuk úgy, ahogy Isten kívánja, akkor ez a közösség részéről hibás magatartás.

Hallgatnunk kell az üzenetre! Engedelmeseknek kell lennünk! Isten szaváról van szó, ha az üzenet hiteles! Isten szavát igazán komolyan kell vennünk.

Sokszor megakadályozzuk Isten szavának meghallását, mert helytelenül reagálunk. Alig mond ki valaki egy szót, máris jön a válasz: „Hála az Úrnak.” S a következő testvér már a szép időért imádkozik. Ily módon nemcsak a kijelentés meghallását akadályozzuk meg, hanem idővel a kijelentések teljesen el fognak apadni és Isten egyáltalán nem szól többé! Nem szól többé, mert nem fogjuk fel üzenetét.

Gyakori hiba az, hogy Isten szavának nem adunk elég időt arra, hogy kifejtse hatását. Sokan a prófécia után azonnal énekelni vagy imádkozni kezdenek. Ezt jó szándékkal teszik, de ezzel megzavarják a kijelentés hatását, mivel nem engednek időt a kijelentésnek. Isten szava így nem tud gyümölcsöt hozni.

Reagáljunk helyesen és fogadjuk Isten szavát úgy, ahogyan az Isten akarja! Hiszen Isten ezért adja nekünk az üzenetet.

Mindez néhány gondolat volt a Szentlélek ajándékairól, mindenekelőtt a beszéd karizmáiról. Önök bizonyára jól ki tudnák egészíteni a saját tapasztalataikból. Engedjék imacsoportjukban a Lélek adományait valóban egyre inkább működni!

Talán segítenek ezek a buzdítások. Legyen bátorságuk és hagyják kibontakozni az adományokat Krisztus testének felépítésére a közösségben! Ne magukkal törődjenek! Az ajándékokat mások megsegítésére kapjuk!

IV. VÁLASZOK A FELTETT KÉRDÉSEKRE

Most a hozzám intézett kérdésekre szeretnék rátérni. Az alábbi válaszokat különféle tapasztalataim során gyűjtöttem össze.

1. Az imacsoport fejlődésének lehetőségei és szakaszai

Egy imacsoport fejlődésének az útja egészen egyedi út, éppúgy, mint az egyes emberé.

Az egyes emberekre érvényes lelki törvényszerűségek az egész csoportra alkalmazhatók: az öröm kezdeti megtapasztalása és a megvilágosodás időszaka. Kezdetben a csoport nagy örömmel imádkozik, beszél Isten igéjéről, de azután a szárazság hosszú időszakai jöhetnek. A csoport tagjai ekkor úgy ülnek, mintha sivatagban lennének és még megszólalni is nehezükre esne.

Az élő közösség előfeltétele a megtérés. Amíg az imacsoportban csak olyan emberek vannak, akik csak élvezni, kapni akarnak, addig a csoport nem fog fejlődni.

Képzeljük csak el: összejön húsz ember, és mindegyik csak meriteni akar az egyetlen forrásból. Ez a forrás hamarosan elapad, ha senki sem gyarapítja. Nem lesz mit meríteni, mivel már nincs benne semmi! Amiről most beszélni szeretnék, az elsősorban a mag-csoportra vonatkozik.

Az Úr mindenhová – ahová Ő maga akart eljutni – csak két embert küldött ki. Elég tudnunk, hogy Ő jelen van. Ő közöttünk van!

Ha már két ember van, aki képes önmagának meghalni és új életre támadni, akkor megvan az élő közösség előfeltétele. Szokatlanul nagy esemény az, amikor az Úr két tanítványt küld. Kettesével küldi őket. Megbízást ad nekik: betegeket gyógyítani, ördögöket kiűzni és embereket téríteni. Ő minden hatalmát átadja ennek a két embernek. Ő mindig azt mondja: Ti! Ti ketten!

Elegendő tehát (ahol emberek együtt élnek, egy városban vagy egy faluban), ha ketten egységben találkoznak Krisztusban. Ez az egyház titkának kezdete. Pál mindenütt csak kis közösségeket alapított. Mit gondolunk, hány embert hagyott hátra, amikor továbbment? Athénben, Korintusban, Filippiben csak néhány ember volt. Talán csak egy maroknyi ember. Ha sokan voltak, akkor esetleg százan lehettek. És Pál azt mondja: „Nekem Ázsiában már semmi dolgom, ott mindenki megtért.” Mit tett tehát Pál? Pál egy élő sejtet alapított, amelynek azután egész környezetét, mint a kovásznak, át kellett hatnia. Ez volt Pál feladata: élő sejt alapítása.

Ha országaink minden falujában, minden városában egy élő sejt van, és az Úr ezalatt két embert ért, akkor azokból fog kiindulni az élet. Az Úr megígéri nekik jelenlétét, és általuk ad jeleket. Mi mindig óriási számokban gondolkodunk. Csillagászati számokban gondolkodunk! Azt gondoljuk, az semmi, ha mindig csak ez a kettő bajlódik.

Ha egy közösségben két ember van, akik teljesen odaszánják magukat Krisztusnak, akkor ez az új élet kezdete!

Ez egészen biztosan így van, csak tudatossá kell válnia bennünk. Ezért nagyon fontos, hogy ez a két ember teljesen Krisztusnak átadott életet éljen. Ez az alapfeltétel. Ne akarjunk gyorsan gyarapodni. Először az alapfeltételt kell megteremteni, amely a teljes odaadás, és azt mindig, ismételten meg kell újítani. Tehát az az ideális és normális, ha a hét folyamán mindenki Krisztusnak intenzíven odaszánt életet él, amennyire csak képes rá; ha mindent, ami körülötte történik, lelki növekedésével és odaszánásával összefüggésben szemlél. Az imaórára tehát mindenki mintegy teli hátizsákot hoz magával. Mindent elhoz, amit az Úr hét közben mondott neki. Magával hozza pl. azt, amit mások rágalmazása miatt átélt, és azt imádságban, hálaadásban, dicsőítésben és kérőimában juttatja kifejezésre. De mindenki hoz valamit: tanítással, az átélt ige és a megtapasztalások kicserélésével. Nagyon fontos, hogy kölcsönösen építsük és erősítsük, de ne üresítsük ki egymást. Gyakran azon bizonyos furcsa „benzinkút-rendszer” szerint cselekszünk. Azért megyünk az imaközösségbe, hogy tankoljunk. Tankolni az autóval megyünk, és azért tankolunk, hogy gázt adhassunk, s közben a tartály ismét kiürül. Ez azonban nem lelki élet. Ez pontosan az ellenkezője annak.

Hiszen azért kell közösségbe menni, hogy a lelki élet növekedhessék. Az ilyen tanfolyamokon sem növekszik a lelki élet, mint ez; csupán egy facsemetét kapunk valamennyi trágyával. A facsemetének melegházi klímában, otthon, magányunkban kell növekednie. Ehhez szükségesek a kedves szomszédok, szükséges a kedves házastárs, aki sokszor nem ért meg minket; ehhez szükségesek a kedves gyermekek, akik gyakran lázadoznak; ehhez szükségesek a kedves munkatársak, akik bokán rúgnak. Ez tehát a növekedés klímája. Ebben növekszik a lelki élet, a csemete. A tapasztalatot, amit az élő Istennel ebben a klímában szerzek, azután beviszem az imacsoportba, egymás kölcsönös építésére. Lehet más formája is az Evangélium hirdetésének, mint az, hogy az egyik testvér közli a másikkal személyes hitbeli megtapasztalását. Közlöm a másikkal, hogy milyen formában tapasztaltam meg személyesen az élő Istent. Elmondom, hogy az elmúlt héten hogyan éltem át az Úr egyik igéjét. Egy ilyen ige – mint a Fokolarénál – meghatározó és irányadó lehet a következő hétre. A csoport egész héten át az Úrnak erre az igéjére irányíthatja figyelmét. A következő összejövetelen mindenki elmondhatja, hogy mit élt át az elmúlt héten ezzel az igével kapcsolatban. Mindenki elmondhatja, hogy miben segített neki ez az ige, mi tisztázódott benne az ige által, és merre irányította őt az ige.

Ha így kezdünk el élni egymással, akkor mindenki hoz magával valamit, hogy a többieket feltöltse: ez a titokzatos Test értelme. Már nem jön tehát senki üres táskával, hogy azt megtöltse. Ez a csoport fejlődése szempontjából nagyon fontos. Hiszen az nem lehet gyümölcsöző, ha mindenki csak visz és senki sem hoz. Így hamarosan nem lesz mit vinni. Akkor mindenki üres táskával és csalódottan megy haza.

Ez a fogyasztói gondolkodás lelki téren igen-igen veszélyes. Amit Isten ad, mindjárt tovább akarom ajándékozni a testvéreknek. Ez a bibliai szegénység! Mi ezt a rendjeinkben egészen ünnepélyesen megígérjük. Hogy azt meg is tesszük-e, az már más kérdés. A szegénységet illetően gyakran csak az anyagiakban gondolkodunk. Persze egyenként nincs semmink. De a továbbadásnak a lelki szegénységre is ki kell terjednie.

Ki kell cserélnünk, tovább kell adnunk azt, amit Isten ad. Gyakran azért nem növekednek lelki közösségeink, mert ezt nem tesszük meg. Nem növekednek, mert azt, amit Isten ad nekünk, megtartjuk magunknak és úgy ülünk rajta, mint az öreg tyúk a záptojáson. Ebből persze semmi jó nem származhat.

Ugyanez történik az imacsoportokban is. Azt hiszem, gyakran a benzinkút-egoizmus az egyik oka annak, hogy a benzinkút hamarosan kiürül, mivel ott csak fogyasztók találkoznak. Azután nincs mit vinni. Kezdjünk el egyszer hozni! Meglátjuk, milyen gyorsan lesz ott ismét élet. Ezért a mottó ez legyen: „hozni!”

Ez különösen a mag-csoportokra vonatkozik.

Szent Pálnak a titokzatos Testről alkotott, egyházról való elgondolásában egy a tanulság (ami a szőlőtő képéből is következik): „Mindegyikünk a másikért van.”

A láb nem mondhatja a kéznek: „nincs rád szükségem”. Én nem élhetek saját „tankolásomból”, hanem csak abból, amit a másik ad, és a másik belőlem él. Oda kell adnom azt, amim van. Próbáljuk meg az egyháznak ezt az elvét komolyan venni! Ez az imacsoport elve is. Adni és nem elvenni! Aki keresztény módon ad, sohasem lesz szegény! Aki saját magát adja, sohasem lesz szegény! Ha mindenki ad, akkor senki sem fog üresen hazamenni! Ha mindenki vinni akar, mindenki üresen megy haza!

De gondoljunk arra is, hogy a szárazság is az imacsoport normális fejlődéséhez tartozik. Akkor nem azért jövünk össze, mert örömünk telik benne, hanem Krisztusért. Hűségesek vagyunk Hozzá, mert egyedül érte történik minden. Ilyenkor éljük meg az önzetlen szeretetet. Nehezebben megy az éneklés és az imádkozás. De tudjuk, hogy ez a pusztaság nem akadályozhat meg bennünket semmiben. Azoknál, akik csupán fogyasztók, akiknél mindig történnie kell valaminek, mint valami partin, azoknál nincs növekedés.

A mag-csoportban a tagok kölcsönösen erősíthetik egymást. A növekedés ezáltal a nagyobb csoportba is bevihető. És így ki lehet tartani akkor is, ha nem minden történik úgy, ahogyan az kívánatos.

Amikor imacsoportok keresnek fel, gyakran észreveszem, hogy hiányzik a teljes önátadás is. Új emberek jönnek a csoportba, hol többet, hol kevesebbet imádkoznak, de a teljes odaadásig nem jutnak el. Ezért az imacsoportnak időről-időre feladata lenne a csoporton belül szemináriumot tartani. Erre leginkább a liturgikus idők adnak alkalmat, az adventi vagy böjti időszak.

Legyen ehhez egyszer egészen egyszerűen bátorságuk. Isten mindennel tud valamit kezdeni, ha mi készek vagyunk Vele együttműködni. Ily módon azokat az embereket, akik az utóbbi időben csatlakoztak a csoporthoz, mélyebben bevezethetjük a megújulásba. Ez általában mindenkinek jót tesz. Így újra átelmélkedjük utunkat, együtt imádkozunk velük. Ha lehetőség van az újakat tanfolyamra küldeni, akkor természetesen az is egy jó lehetőség. De biztosan az egész csoportnak jót tesz, ha maga a csoport vesz részt egy ilyen hitszemináriumon. Ebben az esetben a tanfolyamot tartó mag-csoport is növekedni fog, mivel ad, továbbadja azt, amit Isten adott.

Gyakran tapasztaltam azt is, hogy olyan imacsoportok, amelyek jól indultak, teljesen elhaltak. Ez az egyház húsvéti titkához tartozik, hogy gyakran egyszerűen meg kell halni, hogy új élet keletkezhessen. Valahol mindig szükséges egy elhalás. A csoport akár egy-két főre is zsugorodhat. De éppen, amikor kilátástalannak tűnik a helyzet, akkor maradjunk hűek. Ekkor van a legjobb kilátás Jézus ígéreteinek teljesedésére.

Ahol a búzaszem elhal, ott százszoros termést hoz!

Ha már csak ketten vagyunk, könnyen gyáván feladjuk. Ez az a pont, amikor feladjuk. Azt nézzük, hogy odaát mekkora imacsoport van, és szomorúak vagyunk, hogy mi csak ketten vagyunk. De ha már ketten vagyunk, akik Krisztushoz tartozunk, akkor már nincs probléma. Ez az egyház titka.

Építsünk tehát Jézus titkaira és ne arra, amit érzékelünk!

Röviddel ezelőtt az egyik keresztény egyház egyik felelős tagja mesélte, hogy most már tíz éve annak, hogy kettesben imádkoznak a megújulásért. Ebben az egyházban ma már nagyon mélyen hívő emberek vannak. A két ember imája elnyerte jutalmát. Mindketten tíz éven át, kitartóan imádkoztak a megújulásért, miközben maguk is intenzíven növekedtek a hitben.

Adjunk hát Istennek időt! Ne tűzzünk ki állandóan határidőket! Vigyázzunk és ne akarjuk a növekedés törvényeit a lelki életben túllépni. A növekedés az önmagunknak való meghalással kezdődik. És ha tízéven keresztül ketten meghaltunk önmagunknak, akkor hamarosan százszoros termést várhatunk. Akkor tehát nemsokára kétszázan leszünk. Hogy ezt megéljük-e vagy sem, végül is mindegy. A fő az, hogy meglesz.

Ezt tartom én keresztény gondolkodásnak. Ez annyit jelent, mint „Isten lélegzetvételével gondolkodni!” Annyit jelent, mint Jézus ígéreteihez tartani magunkat. Ha nem ezt tesszük, állandóan csüggedni fogunk; éppen akkor, amikor az egyház alapelve – halál és feltámadás – érvényre akar jutni. Megadjuk magunkat, mint sokan mások előttünk. De Krisztus nem megadta magát. Ő mindent odaadott, mert tudta, a halál után élet következik!

 (folyt.)

Létrehozva 2023. június 3.