Tanítás (atyák, tanító testvérek)

Dr. Barsi Balázs atya homiliája Szécsényből, 2023. december 3.

Jézus tanítványi közösségét minden korban prófétai felelősség terheli a világban. Az egyház megkérdőjelez megrögzött szokásokat, elfogadott trendeket, divatos ideológiákat. Szembe helyezkedik társadalmi konszenzusokkal, évezredes meggyőződésekkel, vagy éppen új eszmékkel, amelyek az évezredes meggyőződéseket váltják fel.

Atyád áldásai hatalmasak, túlmutatnak
az örök hegyek áldásain,
az örök hegyek adományain. (Ter 49,26)

A gyermekek földi apjuktól ismerik meg mennyei Atyjukat. Az apáknak családfőnek, erős vezetőknek, hűségesnek kell lenniük a feleségükhöz, és irányító szerepet játszanak gyermekeik fegyelmezésében. Szent Pál szúrós szavaival: „Apák, ne keserítsétek meg gyermekeiteket, hanem neveljétek őket fegyelemben az Úr útmutatása szerint.” (Ef 6,4), másutt pedig: „Apák, ne keserítsétek gyermekeiteket, nehogy kedvüket veszítsék.” (Kol 3,21). Apaként segítsük gyermekeinket, hogy istenfélő és jámbor gyermekekké váljanak, áldjuk őket, ne pedig átkozzuk.

A drogfüggő korunk prófétája.  Egy próféta nem feltétlenül a jövőt mondja meg, hanem úgy mondja el, ahogy az a jelenben van.  Ő az igazság hangja.  A drogfüggő a kielégülés eszeveszett keresésének hiábavalóságán keresztül prófétál.  Hamis nyugalmat talál a mámor pillanatában, tudatában van annak, hogy az múlandó, mégis egyfajta elfoglalt kétségbeesésben nyomul tovább.  Nem azért bulizik, hogy valami jót ünnepeljen, hanem hogy elzsibbassza a tényt, hogy a jó elérhetetlen.  Az ő bulija elzsibbasztja a fájdalmat, de nem tesz úgy, mintha a fájdalom nem lenne ott.

Néha halljuk, hogy mennyire fontos, hogy olyan munkát találjunk, amit szeretünk. Ez talán egy kicsit túlértékelt, de fontos, hogy olyan dolgokat tegyünk, amelyek nem teszik tönkre az örömünket, az elégedettségérzetünket és az értelmünket. Lehet, hogy egész nap fizikai munkát végzünk, ami nem túl szórakoztató és fáradtan érünk haza, de tudjuk, hogy hasznos munkát végeztünk, ami már önmagában is jutalom lehet.

Hitnek és tudománynak ugyanaz a célja és az iránya: az igazság megismerése. Isten, mivel más létszinten van, ezért konkrét értelemben nem tárgya a tudománynak, a tudomány mégis Isten felé tart. A tudomány feltárja az anyagi valóság törvényeit, de ennél mélyebbre nem jut. A hit ugyanezen az úton jut mélyebbre, miközben támaszkodik a tudomány felismeréseire.

A világ meghatódik a palesztinai bombázásokban megölt gyermekek miatt, de nem hullat könnyeket a kis Indiért, akit Nagy-Britanniában az állami hatóságok szülei akarata ellenére halálra ítéltek.[i] Miért történhet ez meg? Mert az életet csak anyagi és haszonelvű szempontból vizsgálják. Elfelejtjük, hogy minden ember, még egy agykárosodott is, azért él, mert lelke van, és ezért elidegeníthetetlen méltósággal rendelkezik, ami magával vonja az élethez való jogot.

Az egyik ok, amiért ma egy ártatlan embert halálra lehet ítélni, az agyhalál fogalma, amelyet 1968-ban vezettek be, amikor a Harvard Egyetemen egy igazi antropológiai forradalmat indítványoztak.

Hányszor mondtad már el az Üdvözlégy Máriát? Ha nemes szokásod a rózsafüzér imádkozása, akkor már sokszor. Gondoltál már arra a két pillanatra, amikor Mária közbenjárását kérjük ebben az imában?

Most és halálunk óráján.

Van egy olyan gyakorlat, amellyel gyakran találkozhatunk szenteknél, akik elengedhetetlennek tartották és tanították, de amely mára nagyrészt elfeledetté, vagy legalábbis idegenné vált. Ez a röpimák sajátos csoportja, az isteni erények, azaz a hit, remény és szeretet felindítása.

Hogy miért vált elfeledetté? Mert például nem szívesen mondogatja Istennek olyan valaki, hogy „szeretlek”, aki valójában nem szereti őt. Idegenné pedig azért válhatott, mert már a katolikusok sem értik, hogy miért jó és szükséges ezek gyakorlása. Mivel érzelmek alapján ítélik meg a gyakorlat jóságát, hazugságnak vélik, hiszen nem érzik azt, amit ajkukkal mondanak, vagy esetleg szirupos érzelgősségnek, mert az érzelmek felkeltését vélik céljának.

Ha nem lenne nagyon nagy baj az Egyházban, csak akkor hallanánk a tyleri (Texas) egyházmegyéről, ha különös, nem mindennapi dolog történt volna ott. De mivel nagyon nagy baj van az Egyházban, azért hallunk róla, mert hétköznapi dolog történt: a püspöke azt teszi, amit egy püspöknek tennie kell. És ez azért visszhangzik szerte a földön, mert immár ez a szokatlan, nem mindennapi dolog. Ezért az ő augusztusi püspöki körlevele nekünk is szól.