Maria Simma: Élményeim a szenvedő lelkekkel (3)

alt

Tatsachenberichte /Esetleírások

Semmi esetre sem szabad eleve elvetni azt a gondolatot, hogy Isten bizonyos körülmények között, a léleknek a testből való kiválásának pillanatában, vagy éppen egy szenvedő Léleknek lehetővé teszi, hogy valamilyen hatást gyakoroljon az élőkre. Ha Isten egy másvilágon tartózkodó lelket egy evilági lélekhez enged szólni, ez mindig az Ő velünk kapcsolatos üdvösségi terve szerint történik. Akkor Isten valami rendkívüli módszerrel akar megszentelni egy emberi lelket – ám ez semmi esetre sem valamiféle emberi kíváncsiság kielégítését jelenti; de a megijesztésünket, megfélemlítésünket sem.

Dr. J. Klug: A katolikus hit tartalmáról

 

„Ha a tisztítótűzben szenvedő lelkek töredelmes bűnbánat által megtisztulhatnának, egy szempillantás alatt megfizetnének az összes bűnükért. Ilyen hatalmas ereje lenne a bűnbánat fájdalmának, amely annak a vakító fénynek a hatására fogná el őket, amely megvilágítja annak a bizonyos eseménynek a fontosságát (súlyát),amely most megakadályozza, hogy egyesüljenek (eggyé legyenek) életük legmagasztosabb céljával, szerelmük tárgyával, Istennel.”

Génuai Szent Katalin

Értekezés a tisztítótűzről, 13. fejezet

Miért engedi Isten?

Néhányan kétségbe vonják: lehetséges-e, hogy halottak élők előtt megjelennek, és Isten vajon miért engedi, hogy ilyen rendkívüli dolgok megtörténjenek. Semmi esetre sem azért, hogy a kíváncsiakat kielégítse! Ha Isten irgalmából ilyen szokatlan beavatkozásra kerül sor, akkor ez mindig az üdvösségi elrendelés terve szerint megy végbe. És ennek megfelelően kell értékelni ezeket az eseményeket is: nekünk, élőknek kell, hogy szellemi-lelki hasznunkra legyenek; az elhunytaknak pedig vigaszukra szolgálnak, mert így hamarabb megszabadulnak a szenvedéseiktől. Ezeknek a tényeknek arra kell ösztönözniük bennünket, hogy több áldozatot hozzunk a szenvedő lelkekért és imádkozzunk értük; illetve hogy ne csüggjünk olyan állhatatosan a földi életünkön.

             A nagy veszély ma abban áll, hogy túl jó dolguk van az embereknek. Arra kell törekednünk, hogy inkább az örök életre vessük a tekintetünket: az ugyanis örökké tart. Ne ragaszkodjunk túlságosan az időhöz kötött dolgokhoz; a mulandó javakból úgysem tudunk semmit magunkkal vinni! A nagy birtok, a jól menő üzlet, a szép lakás – ez mind mulandó, sokkal inkább, mint sejtenénk; magunkkal vinni csupán a jó cselekedeteket tudjuk.

            A földi javakra természetesen szükségünk van a megélhetésünkhöz: de nem szabad, hogy függővé váljunk tőlük, erről van szó. Ez az értelme és célja a szenvedő lelkek megjelenésének, mint ahogy minden más magánkinyilatkoztatásnak is: Isten csak ebből a célból enged ilyen természetfölötti kapcsolatokat létrejönni. Adja ehhez a jóságos és irgalmas szívű Isten az áldását és a kegyelmét! Az a lélek, amelyet Ő ilyen különleges kegyelemben akar részesíteni, gyakran már gyerekkorában megtapasztalja ezt; nemritkán azonban csak jóval később. Isten útjai csodálatosak és kifürkészhetetlenek. Egy bűnös ember is válhat szentté, ahogy ezt Szent Ágoston példája is bizonyítja. Saulból is Szent Pál lett, mégpedig egy szempillantás alatt.

Óvatosság a magán-kinyilatkoztatásokkal!

Gyakran nehéz megérteni, hogy a katolikus egyház miért ilyen visszafogott a magán-kinyilatkoztatásokkal kapcsolatban. Ennek megvannak az okai, sőt, ez így van jól, ugyanis az egyház az igazság őrzője. Inkább nyilvánítson tíz esetet hiteltelennek, mint egyet hitelesnek, amely valójában nem volt az. De el sem szabad vetnie ezeket a jelenségeket, ha teljesen megfelelnek Krisztus tanításainak, még akkor sem, ha teológiailag még nem megalapozottak.

            Dr. Bruno Wechner püspök úr is magához hívatott. – Kétlem – mondta –, hogy a halottak utáni kérdezősködés a szenvedő lelkeknél Isten akarata szerint való volna. Azt válaszoltam neki: – Megkérdeztem egyszer egy szenvedő lelket, hogy hogyan tudnak hírt adni elhunytakról, akik felől érdeklődöm. Azt a választ kaptam, hogy Szűz Máriának, az Irgalom Anyjának közvetítésével.

            A püspök aztán úgy vélte, tulajdonképpen nem lenne szabad beavatkozniuk, hiszen vannak dolgok a földön és égen, amelyeket teológiai szempontból még nem határoztak meg, mégis léteznek. Végezetül figyelmeztetett, hogy nem várhatom el, hogy – amennyiben az esetem felől érdeklődnének tőle – azt hitelesnek nyilvánítsa. Ezt az egyház soha nem teheti meg addig, míg az illető személy él, ilyen szigorú az egyház, és el kell ismernünk, hogy ez így helyes, mondta. Egy valódi kegyelemben részesült lélek is hűtlenné válhat ugyanis ehhez a kegyelemhez, senki nem élvez tökéletes védettséget a Gonosz ármánykodásával szemben. Ezért az ilyen léleknek elsősorban egy jó lelki vezetőre van szüksége; ez megfelelő védelem az ördög megtévesztő cselei ellen.

Nyilvánosságra hozni vagy titokban tartani?

– Miért éppen magához járnak a szenvedő lelkek? – kérdezik tőlem sokan. Hát, biztos nem azért, mert olyan jó ember vagyok, vannak nálam sokkal jobb emberek is, akiket nem látogatnak a lelkek. Természetfeletti jelenségek – ez nem lehet a mércéje a szentségnek. A tökéletesség mércéje mindenkor a szeretet volt és marad, az igazi, önzetlen isten- és felebaráti szeretet. Az, hogy Krisztus követőiként másokért szenvedünk. A kereszt és a szenvedés vállalása nélkül nem boldogulunk ebben a világban. Egy szenvedő lélek egyszer azt mondta: akkor a leghatékonyabb a szeretet, ha türelemmel viseljük a keresztet, és önfeláldozóan a Szűzanya kezébe tesszük, hogy arra használja, amire jónak látja. Ő tudja egyedül, hol van rá a legnagyobb szükség.

Persze könnyebb egy szenvedőnek azt mondani, hogy viselje türelemmel a szenvedését, mint saját magunknak bátran elviselni valamit. Én tudom, mi a szenvedés, és éppen azért olyan nagy az értéke, mert olyan nehéz elviselni.

            Nem tudnám megmondani, miért éppen hozzám járnak a szenvedő lelkek. Biztos, hogy mehetnek másokhoz is. Vorarlbergben két ilyen embert is ismertem, akik időközben már meghaltak. Biztos ma is van sok olyan ember, akiknek Isten megengedte, hogy a lelkek látogassák, akikről azonban csak kevesen tudnak. Nekik valószínűleg más feladatuk van, mint nekem.

            Sokkal egyszerűbb lenne ezt titokban tartani, mint a nyilvánosság elé állni vele, hiszen olyan kevesen értik meg és olyan sokan megvetik ezért az embert. Gyakran papok is. Sok pap - olyanok is, akik tudósok, - mindent meg akar érteni. Isten útjai azonban kifürkészhetetlenek. Ennek tudomásul vételéhez sok alázatra van szükségünk – abban pedig ma nagy a hiány.

Kolostorba akartam vonulni

Már gyerekkoromban éreztem, hogy Isten valami különleges áldozatot kíván tőlem. De milyen áldozatot? – ezt akartam megtudni már iskolás gyerekként is. Messzire kellett járnom a tejért, és mindig útba esett két csűr is. Úgy gondoltam, ezen a hosszú úton Isten igazán elárulhatná nekem, hogy mit kíván tőlem. Meg kéne beszélnünk ennek a módját. Így imádkoztam: ”Istenem, Te mindent meg tudsz tenni. Mikor elmegyek az egyik vagy a másik csűr mellett, rendezd úgy, hogy találjak bent egy cédulát, amire rá van írva, hogy mit kell tennem!” Aztán mindig be is mentem ezekbe a pajtákba, persze hiába. Lassanként elvesztettem a türelmemet, és kifakadtam: „Látod, Istenem, nem én vagyok a hibás, ha nem találom az utat, amit nekem rendeltél!”

            Amikor abbahagytam az iskolát, úgy gondoltam, most aztán irány a kolostor: talán ezt akarja az Úristen. 17 éves koromban beléptem a tiroli Hallban lévő Jézus Szíve kolostorba. Egy év múlva azonban el kellett jönnöm onnan, mert gyakran beteg voltam. Azon nyomban egy másik kolostorral akartam próbálkozni. Ezúttal a dominikánusoknál jelentkeztem Thalbachban, Bregenz közelében, a Bódeni-tó mellett. „Nem kertelek – mondta a főnöknő már nyolc nap elteltével – maga túlságosan gyenge a mi követelményeinkhez”.

Nem maradhattam

Ezután egy ferences rendi kolostort ismertem meg Gaissauban, ahonnan misszióba küldték az embereket. Végre valami igazán nekem való – gondoltam – ez az én feladatom: hogy másokat vezessek Istenhez. Hogy tanítónő legyek, ahhoz nem vagyok elég tehetséges, tehát belépek egy rendbe, ahonnan később majd misszióba mehetek.

            Így szóltam Istenhez: „De most már tedd, hogy ott is maradhassak! Különben nem megyek többé semmilyen kolostorba”. 1938-ban léptem be, és minden nagyon a kedvemre való volt. A főnöknő ugyan elég gyakran említette, hogy „Maga a leggyengébb köztünk!” – de én reméltem, hogy amint vége a mezei munkáknak, a többit már bírni fogom.

            Ám alig fejeztük be az aratást, a főnökasszony közölte velem: „Maga túl gyenge, nem maradhat nálunk”.

Az első jelenések

Most aztán minden odavan – gondoltam –, mégsem találtam meg a nekem rendelt utat, Isten nem mutatta meg nekem. Ez sokáig nagyon megviselt lelkileg. Egyedül az vigasztalt, hogy nem én vagyok a hibás, én megtettem mindent, ami tőlem telt.

            Már gyerekkoromtól nagyon vonzódtam a szenvedő lelkekhez, csakúgy, mint anyám, aki gyakran mondogatta: „Ha valami nagy kérésetek van, forduljatok a szenvedő lelkekhez, ők a leghálásabb segítők”.

            1940-ben jött az első szenvedő lélek. Felébredtem, mert úgy hallottam, valaki járkál a szobámban, és gondoltam, ennek utánanézek. Nem voltam ijedős: előbb támadtam volna neki valakinek, mintsem hogy megijedjek tőle.

            Egy idegen férfit pillantottam meg, aki lassan, lebegve mozgott ide-oda. Ráripakodtam: – Mit keresel itt, hogy jöttél be ide?  – Úgy tett, mint aki nem hallotta, némán mozgott tovább fel-alá. – Ki vagy te? – kérdeztem, és mivel megint nem kaptam választ, kiugrottam az ágyból, és felé kaptam. De csak a levegőbe markoltam, nem volt ott semmi. Visszabújtam az ágyba, és ekkor megint meghallottam. „Most már teljesen ébren vagyok – gondoltam –, látom és hallom ezt az embert, de akkor miért nem tudom megérinteni?” Újra felkeltem, odaléptem hozzá, meg akartam érinteni, de megint csak a semmibe nyúltam. Egyszerűen nem volt ott semmi. Ez azért már egy kicsit nyomasztó volt: visszafeküdtem. Hajnali 4 óra körül járt az idő. Többet nem jelent meg ez a furcsa ember, de én már nem tudtam elaludni.

            A szentmise után odamentem a lelki vezetőmhöz, és elmeséltem neki mindent. – Ha ez még egyszer előfordul, ne azt kérdezd, hogy „ki vagy te?”, hanem hogy „mit akarsz tőlem?” – tanácsolta. A következő éjszakán újra jött a jelenés, ugyanaz az ember, aki előzőleg. Megkérdeztem: – Mit akarsz tőlem?  – Most már válaszolt: – Mondass értem három szentmisét, akkor meg leszek váltva!

            Ebből már tudtam, hogy egy szenvedő lélekről van szó. Elmondtam mindezt a gyóntatóatyámnak, aki megerősített ebben a meggyőződésemben. 1940-től 1953-ig évente csak két-három lélek jött hozzám, többnyire novemberben. Nem láttam ebben semmi különösebb feladatot, de azért jelentettem a helybéli plébánosnak, Alfons Mattnak, aki a lelki vezetőm is volt. Azt tanácsolta, soha ne küldjek el egyetlen lelket sem, vállaljak mindent készségesen.

Isten szeretetéről és a felebaráti szeretetről

Bár egyházunkban sok szó esik a felebaráti szeretetről, mégis ritkán élünk ezzel, mert ritkán magyarázzák el nekünk, hogy az igazi felebaráti szeretet Isten szeretetéből ered. Akit teljes szívéből eltölt Isten szeretete, az a felebarátját is szereti, épp azért, mert Istent is szereti.

Helyettesítő szenvedés

Végül arra is megkértek a szenvedő lelkek, hogy vezekeljek helyettük. Súlyos szenvedések voltak ezek.

            Ha jön egy lélek, akkor vagy megszólít, vagy kopog, vagy megráncigál, és akkor rögtön megkérdezem: „Mit kívánsz? Mit tegyek érted?” Csak ekkor tudja elmondani, hogy mi a baja. Így történt egyszer, hogy megkérdezte egy lélek: „Vezekelnél helyettem?” Ez különös volt, ilyesmit még egyikük sem kért. „Igen, de mit tegyek?” – kérdeztem. „Három óra hosszáig erős fájdalmakat fogsz érezni az egész testedben, de a három óra elteltével felkelhetsz, és végezheted tovább a munkádat, mintha mi sem történt volna. Ezzel 20 év tisztítótűztől szabadítasz meg.”

            Beleegyeztem, és ekkor olyan fájdalom fogott el, hogy azt sem tudtam, hol vagyok – bár az világos volt, hogy ezeket a fájdalmakat vezeklésül kell elviselnem egy lélekért, és hogy három óra hosszáig fog tartani. Aztán arra gondoltam, hogy de hiszen a három óra már rég letelt, ez inkább három nap, ha ugyan nem három hét. Amikor már mindenen túl voltam, ellenőriztem: valójában tényleg csak három óra telt el. Néha csak öt perc szenvedést kellett elviselnem, de milyen hosszúnak tűnt az is!

Szó szerint: A megbízatások elindítják a dolgot inkább: Megbízások érkeznek

1954-ben – ez volt a Mária-év – minden éjjel meglátogattak a lelkek. Elmondták, kik ők, mi a nevük, mikor és hol haltak meg. Megbíztak, hogy jelezzem ezt a hozzátartozóiknak.

            Így lassan a nyilvánosság elé került a dolog, ami egyáltalán nem volt a kedvemre, mert ha rajtam múlt volna, tőlem a lelki gondozómon kívül senki nem tudott volna meg semmit. Ilyen megbízásokat aztán egészen ismeretlen helyekre is kellett közvetítenem. Például olyanokat is, hogy a hozzátartozók adjanak vissza valami jogtalanul bitorolt tulajdont – és meg is nevezték pontosan, hogy mit. Volt, hogy még a családtagok sem tudtak a dologról – és mégis igaznak bizonyult az üzenet.

            szenvedő lelkek érkeztek nappal is, nem csak éjjel. Amikor letelt a Mária-év, már nem jöttek minden nap, hanem átlagosan csak kétszer-háromszor egy héten. Volt, hogy egy egész hétig is elmaradtak.

            A leggyakrabban a hónap első szombatján jelentek meg vagy egy Mária-ünnepen, de jöttek böjti időszakban is. Különösen sokan érkeztek a nagyhéten, aztán novemberben és ádventkor.

Különböző kérdések

Hogy ismerem-e a szenvedő lelkeket? – Azokat, akiket ismertem valamikor, azonnal felismerem, másokat nem, hacsak nem mondják meg a nevüket. Többnyire munkaruházatban mutatkoznak.

Tovább lehet-e küldeni egy szenvedő lelket valaki máshoz? – Nem, ezt nem lehet, bár sokszor én is szívesen megtettem volna. Főleg olyanokhoz küldtem volna őket szívesen, akik gúnyolódnak az ilyen dolgokon, és nem hiszik, hogy a szenvedő lelkek meg tudnak jelenni. Azt is kérdezték már tőlem, hogy hívni lehet-e a lelkeket? – Nem, azt sem lehet, egyszerűen csak jönnek, ha Istentől engedélyt kapnak, hogy enyhítsenek a szenvedésükön.

Bűn-e, ha valaki nem hisz a szenvedő lelkek-jelenségekben? – Nem, ez nem hittétel, senkinek sem kötelező, hogy higgyen benne. Csak gúnyolódnia nem kéne rajta senkinek.

Mit tudnak rólunk a szenvedő lelkek?

Sokkal többet, mint hinnénk. Tudják például, hogy ki vesz részt a temetésükön, és hogy valaki egyszerűen csak ott van, vagy imádkozik is – az utóbbi egyre ritkábban fordul elő. Hogy valaki elmegy-e az Opfergang után, anélkül hogy részt venne a szentmisén, ami pedig a szenvedő lelkeknek nagy segítség lenne. Ha valaki nem kísérné ki a halottat a temetőbe, „csak” a szentmisén venne részt igaz áhítattal, ezzel többet tudna segíteni. Sokan ugyanis csak azért mennek ki, hogy lássák őket – ez pedig nem sokat segít a szenvedő lelkeknek. A lelkek azt is tudják, mit beszélünk róluk és mit teszünk értük. Sokkal-sokkal közelebb vannak hozzánk, mint gondolnánk.

(folyt.)

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.