Egy olyan ember egyszerű szavai a szentóráról, aki hatvan év alatt egyetlen nap sem mulasztotta el az oltáriszentség előtt töltött teljes, megszakítás nélküli órát, pappá szentelése napjától kezdve egészen a haláláig.

Kedvcsináló a Sophia Institute Press kiadásában megjelent Fulton J. Sheen Antológiához. (Lord, Teach Us To Pray: A Fulton Sheen Anthology)
(Hátha valaki kedvet kap magyarra is lefordítani és kiadni…)

„Ne tartsd vissza magad az állandó imádságtól, és ne restelld mindhalálig keresni az igazulást, mert Isten jutalma örökre megmarad. Ima előtt készítsd elő lelkedet, és ne légy olyan, mint az ember, aki kísérti Istent.” (Sir 18,22–23)

Az ima a lelkünk felemelése Istenhez, egészen az Ő szent akaratával való egyesülésig. Amikor küldetését foglalta össze, a mi Urunk azt mondta: „mert nem azért szálltam le a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem, hanem annak akaratát, aki küldött engem. Annak, aki küldött engem, az az akarata, hogy el ne veszítsek semmit abból, amit nekem adott, hanem föltámasszam azt az utolsó napon.” (Jn 6,38-39). „Az én eledelem az, hogy annak akaratát cselekedjem, aki küldött engem, hogy elvégezzem az ő művét” (Jn 4,34)

Hogy megfeleljünk az isteni akaratnak, mindenekelőtt ismernünk kell azt, azután pedig, ha már megismertük, rendelkeznünk kell a kegyelemmel és akarattal a neki való megfelelésre. De ahhoz, hogy megkapjuk ezt a két ajándékot, az értelmünk megvilágosítását és akaratunk megerősítését, az Istennel való bensőséges barátság révén juthatunk el. Ez az ima révén történik meg. Így tehát az imádságos élet az Isten szent akaratával összhangban megélt élet, míg az imádság szűkösségében élt élet az önakarat és önzés élete.

A zsidók, protestánsok és katolikusok imájának van egy közös jellemzője, mégpedig az Istenbe vetett hit. A papi zsolozsma imáinak több mint fele például az Ószövetségi szentírásból származik. Mindhármukra, azaz a zsidókra, protestánsokra és katolikusokra vonatkoztatva a szentóra úgy határozható meg, hogy a napnak egy órája, amit Istenről és a mi örök megváltásunkról való elmélkedéssel töltünk. Ez a szentóra bárhol végezhető.

A katolikusok számára azonban a szentórának ennél mélyebb jelentése van. Ez egy folyamatosan, megszakítások nélkül végzett óra, amelyet az oltáriszentségben jelen lévő Urunk, Jézus Krisztus jelenlétében töltünk; ezért szól a legszentebb eucharisztiáról ennek a könyvnek egyik elmélkedése.

Papok és szerzetesek esetében javasolt, hogy a számukra előírt zsolozsmán és napi szentmisén felül végezzék el a szentórát.

Ezt a szentórát imában és elmélkedésben kell eltölteni. A kettő között különbség van, hangsúllyal a másodikon. Az ima alatt jelen kontextusban olyan kötött szóbeli imák elmondását értjük, amelyet más fogalmaz meg, mint aki elmondja.

A zsoltárok a szóbeli ima legmagasabb rendű formáját képviselik, és közösek a zsidók, protestánsok és katolikusok között. Egyéb szóbeli imák a Miatyánk, az Üdvözlégy, a Hitvallás, a bűnbánati ima (Confiteor), a hit, remény és szeretet felindítása és az imakönyvek sok ezernyi egyéb imái. A szóbeli ima közben három irányú figyelem van: (1) a szavakra, hogy nehogy rosszul mondjuk ki őket; (2) a szavak értelmére és jelentésére; és (3) Istenre, valamint a szándékra, amelyre irányul imánk. Ez az utóbbi az a figyelem, amely elengedhetetlen a szóbeli ima esetén.

De ezeknek a szentóráknak a lényegi célja a szellemi imának vagy elmélkedésnek a gyakorlása. Nagyon kevés lélek elmélkedik, mert vagy megijed magától a kifejezéstől, vagy nem is hallott a létezéséről. Emberi szinten a valakit szerető személy mindig a szeretett személyre gondol, annak jelenlétében él, annak tetszését keresi, és a legnagyobb féltékenységgel őrzi “előnyét” az önátadásban. Alkalmazd ezt az Istenbe szerelmesedett lélekre, és máris megértetted az elmélkedés alapjait.

Az elmélkedés tehát egyfajta beszélgetés lélek és lélek között, Istennel, mint az elmélkedés tárgyával. Anélkül, hogy az elmélkedés formai vonatkozásait próbálnánk rögzíteni, de mégis a lehető legérthetőbben magyarázzuk el a kezdőknek, azt mondhatjuk, hogy az elmélkedés technikája a következőkben áll:

1. Istenhez szólunk

Úgy kezdjük, hogy Isten jelenlétébe helyezzük magunkat. Azok számára, akik a Legszentebb Oltáriszentség előtt végzik a szentórát, szükséges annak tudatosítása, hogy a mi Urunk és Megmentőnk, Jézus Krisztus teste, vére, lelke és istensége előtt vannak jelen. Természetesen a személyek között különböző fokozatú bensőségesség létezhet. Egy színházban például több százan vannak jelen a bensőségesség csekély foka vagy teljes hiánya mellett. A bensőségesség az egyes személyekkel kezdeményezett beszélgetések nyomán mélyül, feltéve, ha ezek a beszélgetések kölcsönös érdeklődésből fakadnak. Ugyanígy van ez Istennel is.

Az ima ezáltal nem pusztán különböző dolgok kérése, hanem egy átalakulás utáni vágy, hogy „hasonlók legyenek Fia képmásához” (Róm 8,29). Nem azért imádkozunk, hogy Istent rávegyük arra, hogy adjon valamit nekünk, hanem hogy magunkat vegyük rá arra, hogy befogadjunk tőle valamit, éspedig az isteni élet teljességét.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2021. április 16.