Hogyan olvassunk világi irodalmat? (1)

alt

Amikor egy ember átéli az újjászületést, olyan fordulat megy végbe a lelkében, hogy egy ideig hajlamos azt gondolni, nincs semmi, amit azoktól tanulhatna, akik nem élték át ezt a belső fordulatot. Jonathan Edwards számol be arról, hogy az ébredés idején sokan Isten Lelkének a munkáját megtapasztalva „mindent új megvilágításban látnak, ezért meglepődésükben sokkal jobban megváltoztatják addigi vélekedésüket, mint kellene, és a nagy érzelmi változásban egyik végletből a másikba esnek” (Ébredés az egyházban, 50).

Én is ezt éltem át megtérésem után. Friss hívőként kötelező olvasmányként éppen Stendhaltól a Vörös és fekete c. regényt olvastam, és emlékszem, annyira mély idegenkedéssel töltött el a könyv nézőpontja, hogy utána egy ideig semmilyen világi irodalmat nem vettem a kezembe. Sokan persze eleve nem vesznek könyvet a kezükbe, nem is nekik írok most, inkább azoknak, akik nehezen vagy egyáltalán nem tudják összeegyeztetni az irodalmat elkötelezett keresztény hitükkel.

Részben annak a tudathasadásos élménynek a hatására, amit hitéletem kezdetén Stendahl kapcsán átéltem, sokat gondolkodtam a hit és az irodalom kapcsolatán, és végül úgy alakult, hogy angol nyelv és irodalomból szereztem az első diplomámat. Egyetemi éveimben versek, drámák, novellák és regények százait kellett elolvasnom, és ezt igyekeztem Krisztus követőjeként, figyelmesen, helyes ítélettel, az irodalomhoz és a hithez egyaránt illeszkedő hozzáállással tenni. Közben nem lettem kevésbé radikális Krisztus követésében, de a szívemben valami összeért, ami eleinte szétszakítva lifegett. A hitem integráltabb, kiegyensúlyozottabb, és valamilyen értelemben, amit én egészségesnek tapasztaltam, természetesebb lett. Ebben a sorozatban ahhoz szeretnék másoknak is támpontokat adni, hogy hogyan olvassunk hívő keresztényekként világi irodalmat úgy, hogy az ne okozzon hasadtságot a lelkünkben, és a javunkra véljék, ne pedig a kárunkra.

1. ÉRTSÜK, MI AZ IRODALOM!

Mindenekelőtt lássunk tisztán azzal kapcsolatban, hogy mi is egyáltalán az irodalom. Az irodalom keresztény értelmezése alapvetően nem különbözik a hagyományos értelmezéstől, csak bibliai alapon gondolkodik az irodalom eredetéről és céljáról. Az irodalom eszerint nem más, mint a nyelv eszközével végzett mimézis és metafora. Ennek a kezdeteit a Szentírás legelején látjuk, amikor Isten azt mondja a képmására teremtett embernek, hogy adjon nevet az állatoknak. Ez az irodalom kezdete. Az ember ugyanazt teszi, amit a Teremtő: szó által elválaszt. Isten szólt, és elválasztotta a világosságot a sötétségtől. Az ember szól, és különbséget tesz a kutya és a macska között. A különbség Isten és az ember cselekedete között az, hogy Isten a semmiből teremt, az ember viszont minden alkalommal a valóságot utánozza metafora révén. Az ember Isten képmásaként Isten világának alapanyagából mimézis és metafora révén alkot. Amikor ennek eszköze a nyelv, akkor beszélünk irodalomról.

Arisztotelész a művészet lényegét a mimézisben, utánzásban látta. A művészeti ágak között szerinte csak az az eltérés, hogy milyen eszközökkel, mit és hogyan utánoznak, de a valóság megkettőzése minden művészeti ágban megtörténik. A festők „színnel és vonallal”, a szobrászok háromdimenziós formákkal, a fotóművészek lencsével, a zenészek hanggal, ritmussal és dallammal, az írók és költők a nyelv segítségével utánozzák a valóságot. Az utánzás természetesen nem egy az egyben a valóság visszatükrözése. Már az eszköz sem teszi ezt lehetővé, hiszen a vászon kétdimenziós, a valóság háromdimenziós, a szobor élettelen, a valóság élő, a nyelv szimbolikus és absztrakt, a valóság konkrét. A témaválasztás is sokféle: a festmény nem csak alakokat mutathat, hanem hangulatokat is, a zene eleve olyan közvetlenséget fejez ki, amely megelőzi a nyelvi különbségtételt, a dráma felnagyítja a párbeszédek szerepét, hogy az emberi élethelyzetekben rejlő konfliktusokat élesebben mutassa be. Ettől még mimézisről van szó.

A bibliai teremtéstörténet egyik legfontosabb antropológiai igazsága, hogy Isten az embert a saját képmására teremtette. Ez azt is jelenti, hogy Isten önmagához hasonlóan alkotásra rendelt bennünket. Azt akarja, hogy dolgozzunk az ő világának alapanyagával. Sir Philip Sidney erzsébetkori angol költő szerint az istenképűség az ember és a költő identitásának a kulcsa. J. R. R. Tolkien ezt úgy fogalmazta meg, hogy az ember szubkreátor. Istent utánozzuk, aki szintén Alkotó. Mi azonban csak az ő alkotásait tudjuk az ő dicsőségére visszatükrözni, hiszen mi csak hozzá képest vagyunk alkotók, az anyagot az ő kezéből vesszük kölcsön. A névadás ennek az első bibliai példája. Amikor az ember nevet adott az állatoknak, mimézist végzett, hiszen az előtte elvonuló állatokat egy-egy hangsorral utánozta. Ez az irodalom kezdete.

A mimézis minden esetben metaforikus. A metafora azt jelenti: átvitel. Akkor használunk metaforát, amikor valamit valami mással nevezünk el, az egyik valóságdarabot a másik valóságdarabbal jelöljük. Metafora használatakor az ismert által nevezzük meg az ismeretlent. Azt mondjuk például, hogy az asztal lába. (A saját lábunkról nevezzük el az asztal lefelé kinyúló és földet érő részét, mert hasonlít arra, ahogy a mi lábaink lefelé ereszkednek és a földdel érintkeznek, megtámasztva bennünket.) Vagy azt mondjuk: napnyugta. (Amikor a napot látjuk alábukni a horizonton, az olyan, mint mikor egy ember elmegy aludni.) Az ismerttel adunk nevet az ismeretlennek. Úgy kettőzzük meg Isten világát, hogy az egyik dolog képét vetítjük rá a másikra. A metafora az utánzás eszköze. Az irodalom ezt a metaforikus utánzást a nyelv eszközével végzi. Az irodalom névadás, a névadás pedig mindig mimézis és metafora.

A névadás egyszerre elválasztás és összekötés. Amikor Isten nevet adott a világosságnak, el is választotta azt a sötétségtől. Amikor Ádám nevet adott az állatoknak, el is választotta őket egymástól. A név megkülönbözteti a kutyát a macskától, a vadászkutyát a juhászkutyától, a belgajuhászt a németjuhásztól, Kántort a többi németjuhásztól. A levágandó csirkének vagy nyúlnak nem véletlenül nem adnak tulajdonnevet, hiszen onnantól, hogy saját neve van, valahogy különlegessé válna, és nehéz volna rá úgy tekinteni, mint egyszerű ételre. A névadás ugyanakkor össze is köt egy-egy valóságdarabot egymással. Amikor a szék földet érintő részét lábnak nevezem, kapcsolatot hozok létre a szék és az emberi láb között. A metafora ereje ebben a kettős mozgásban rejlik: szétválaszt és összekapcsol. Az így megszülető metaforikus kapcsolatban feltárul a dolgok belső természete és titkok nyílnak meg.

Arisztotelész szerint a metafora ügyes használata a zseni jellemzője. Aki ügyesen választ metaforákat, annak különös képessége van arra, hogy felfedezze a különbözőségekben rejlő hasonlóságokat. Cheryl Forbes szerint „A szövegírók, költők, írók esetében azt élvezzük, hogy ügyesen használják a metaforákat (akkor is, ha legtöbben közülünk azt sem tudják, hogy ezeket a szóképeket metaforáknak nevezik).” (Imagination, 35) Egy tanító azt a feladatot adta az osztályának, hogy írjanak verset arról, amikor Kánában Jézus a vizet borrá változtatta. A legtöbb diák rímekkel, vagy a költői formák kifinomult használatával (jambusokkal, daktilusokkal) próbálta megragadni az esetet. A tanár tetszését azonban az a vers nyerte meg, amely egyetlen mondatból, egyetlen metaforából állt: „Az egyszerű víz elpirult teremtője közelében.” A vers azért zseniális, mert kivételesen leleményes a metafora, amit használ.

Paul Ricoeur hangsúlyozza, hogy a metaforának heurisztikus szerepe van. A metafora révén az utánzás egyben felfedezés is. Azzal, hogy egy másik valóságdarabot használunk a névadáshoz, az a dolog, amelynek nevet adunk, jobban kitárul előttünk. Peter J. Leithart így fogalmaz: „amikor X-et úgy látjuk, mintha Y lenne, Y észrevétlen tulajdonságai tárulnak fel, és talán X-éi is”. A metafora (és általa az irodalom) tehát a megismerés eszköze. Ez független attól, hogy az író vagy költő keresztény vagy nem keresztény-e. Az irodalom jóval a kereszténység előtt létezett és hatást gyakorolt a világra. Salamon király háromezer példabeszédet mondott, s ezeröt éneke volt (1Kir 5,12), többnyire profán témákról: „Szólt a fákról, a cédrustól kezdve, amely a Libanonon van egész az izsópig, amely a falból nő ki, szólt a barmokról s a madarakról, a csúszómászókról és a halakról.” (1Kir 5,13). Maga Pál is könnyedén idéz pogány költőket: Aratoszt (ApCsel 17,28) és Epimenidészt (Tit 1,12).

Horatius szerint az irodalom célja: tanítani és gyönyörködtetni (prodesse et delectare). Az irodalom egyszerre édes és hasznos (dulce et utile). Az irodalom nevelő céljával szemben mostanság általános a kétely, noha története során ez a kapcsolat mindig fennállt. Az irodalom természetesen nem lehet propaganda, hiszen a kifejezésmódja közvetett – éppen metaforikus jellege miatt. Az iró és a költő kommunikációja indirekt, hosszabb utat jár be a nyelvi megfogalmazás terén, hogy begyűjtse azokat a hasonlatokat, amelyek a valóság megkettőzését végzik. Ha egy alkotás túlságosan didaktikus, nem enged utat annak, hogy az üzenet megszülessen a közönségben, ezért a hatása gyengébb, mint az indirekt kommunikációé. Az irodalom azonban akkor is nevel, ha nem akar nevelni. Értékrendet, világnézetet közvetít, valamilyennek láttatja a világot, formálja a lelkünket, ízlésünket, választásainkat.

Mi, keresztények, az irodalom nevelő hatását könnyebben elfogadjuk, azonban az irodalom gyönyörködtető céljával szemben hajlamosak vagyunk a gyanakvásra. A kereszténység tisztában van a vágyak céltévesztettségével és elfajulásával, ezért bizalmatlanul tekint azokra a dolgokra, amelyek a vágyakat kiszolgálják. A gyönyörködtetést sokszor nem érezzük elégséges célnak, ezért megpróbáljuk az irodalmat a hasznosság által igazolni. A hasznosság régi szempont, de ha a gyönyörködtetés kárára használjuk szűrőként, félreértjük az irodalom természetét, és azt is, ahogy a Szentírás a művészetről beszél. Leland Rykennek igaza van, amikor azt mondja, hogy a keresztény világnézet eredendően szemben áll azzal a szemlélettel, amely az életet a hasznosságra szűkíti le. „Isten nem egy tisztán funkcionális világot teremtett. Ehelyett egy kertet ültetett, melynek fái szemet gyönyörködtetők és evésre alkalmasak voltak.” (Christian Imagination, 136) „A keresztények azok az emberek, akiknek legkevésbé kellene lelkiismeret-furdalást érezniük amiatt, hogy élvezik az irodalmat.” (Uo., 149)

 A teljes cikk elolvasható itt.

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.