Kísérleti jelleggel ezen a héten külön-külön publikáljuk A Papp válaszol rovatunkat: 3 kérdés, 3 cikk. Ezúttal a vértanúságról kérdeztétek Papp Miklós görögkatolikus papot és családapát.

Gábor (Szombathely)

Sokat hallunk keresztény vértanúkról, akik a hitet a legvégsőkig megtartják. Mi a megítélése a vértanúságnak, ha az ember feleséget, gyerekeket hagy maga után? Tudom, hogy “százannyit” kapunk vissza, de nem magam miatt, hanem a család iránti kötelességeim miatt kérdezem. Velük szemben ez nem önzés?

A kereszténységbe előre van programozva a vértanúság. Nincs két Krisztus: egy a jóléti kereszténynek, egy pedig az üldözötteknek. Nincs két boldogság. Csak egy Krisztus van, csak Krisztussal lehetünk boldogok – ebből pedig kihagyhatatlan a kereszt, a vértanúság. Ennek persze fokozatai lehetnek, de semmiképpen sem egy keresztmentes, polgári jóléti életre törekszünk, hanem Krisztus követésére.

„A világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot” (Jn 3,19) – ez a mondat érvényes Krisztusra, de a Krisztus előtti igazakra is (próféták, ószövetségi igazak, Makkabeus vértanúk), és Krisztus utáni keresztényekre is. A hit megvallása alapvetően konfliktust jelent a világgal, a botlás kövét. A baj éppen azzal van, aki tökéletesen belesimul evilágba hitével és erkölcsével.

Az alaphelyzet az, hogy valljuk meg a hitünket a világban. Ez így igazságos. A nyílt, őszinte hitvallás az alapállás: igaz módon ez felel meg a benső világunknak és a közösségnek is. Jól esik a hit benső világát kifelé is megélni: szóban és tettben megvallani, szertartásokra járni, karitász-munkában részt venni, hívő közösséghez tartozni, keresztény szimbólumokkal élni.

A hit külső megvallása az ember belső igénye, ez így természetes.

A nyílt megvallás lehetőség arra is, hogy másokra is hassunk, meghívjunk szóval, tettel, életvitellel, ne fosszuk meg őket a többtől. Végső soron minden szavunk, tettünk, munkánk, házasságunk, gyereknevelésünk, politizálásunk, szenvedésünk és vértanúhalálunk is hitvallás: ezek mögött felsejlik, ki az a nagyobb Úr, akiben bízva alakítjuk ezeket. Bárhol éljen is az ember, köteles kifejezésre juttatni élete példájával és szavaival az Atyában való hitet és az új embert (Katekizmus 2472).

A hit megvallása fokozódhat egészen a vértanúságig: nem nagyobb a szolga Uránál, az üldözöttség a tanítványsághoz elválaszthatatlanul hozzá tartozik. Krisztus tanítása, kereszthalála és feltámadása aranyfedezet a vértanúság vállalásához. A vértanú a legmélyebb kapcsolatban van Krisztussal: nem egy eszméért hal meg, hanem Krisztusért, aki előzetesen meghalt őérte. A vértanúk a legbeszédesebb tanúk arról, hogy a hit nem olcsó elv, fakultatív eszme, kockázatmentes filozófia, önkényes világnézet, hanem győzelem. Az Egyház „morális csodának” tartja a vértanúságot, ami hiteles tanúbizonyság a kereszténység isteni eredetéről, csodálatosan bizonyítja a hit hihetőségét. Ezért az illetékes tekintély kérdezésére akkor is meg kell vallani a hitünket, ha annak súlyos következményei vannak ránk nézve. Aki ilyen fórum előtt ateistának vagy más hitűnek vallja magát, ill. bálványoknak áldoz nyilvánosan, az direkt hittagadást követ el, s ezzel vét Isten, önmaga igazsága, és a közösség hite ellen is. Van úgy, hogy jobban megbánnánk, ha a Lélek szava ellenére elrejtenénk a hitünket. Van úgy, hogy a gyermekünk fejlődése és világban való helytállása érdekében többet teszünk a vértanúsággal, mint ha évekig még babusgatnánk. A kommunizmus alatti hittagadók sem tudják könnyen felmenti lelkiismeretüket: talán inkább kellett volna vállalni az áldozatot…

Ugyanakkor nem számít a hit tagadásának, ha magánérdeklődésre (villamoson), vagy illetéktelen személy kérdezésére kitérünk a válasz elől. Senki nem írhatja elő (az állam sem), hogy a hitvallást kifejező jellegzetességet viseljünk (kereszt, sárga csillag, kendő), az ilyen illetéktelen törvénynek senki sem tartozik engedelmeskedni.

A történelem minden pillanata azonban egyszeri: a Szentlélek az adott történelmi órában sugallhatja azt is, hogy a hitet el kell rejteni. A Katekizmus beszél a jogos elrejtésről is: nem kell mindenkinek mindent tudnia, lehet olyan helyzet, ahol el kell rejteni az igazságot (2488). Maga Krisztus is bátorít: „Ha valamelyik városban majd üldöznek benneteket, meneküljetek a másikba” (Mt 10,23), valamint Pál apostolt is többször megmentették a lincseléstől. Az Egyház kezdettől nagyra értékelte a vértanúságot, de nem tartotta az egyetlen üdvözítő útnak, s elítélte a montanista eretnekséget, akik magasztalták a vértanúság eszméjét, és egyenesen megtiltották a menekülést. Ágoston is meghagyja a döntést az érintetteknek: ha a papokat és a híveket egyszerre éri üldözés, akkor ne hagyják egymást magukra sem a menekülésben, sem a vértanúságban.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2019. április 10.