Fénykoronás becsapás

2002 karácsonyán a fénykorona-szertartás végére érkeztem a Kossuth térre, videón megnéztem az esztergomit, ami tetszett, és szerettem volna a következő rendezvény szervezésében segíteni. A lendületem megtorpant, mikor kapcsolatba kerültem az Emberfia Alapítvány egyik, majd másik tagjával. A beszélgetésen szó esett Attila szellemének bosszújáról egy sikertelen szertartás kapcsán, majd a pozitív mágiáról, mint e rendezvény műfajáról.

Izgatni kezdett a dolog, amennyire tudtam, utánajártam. Pasaréten egy családi ház kertjében tartották az első, ilyen jellegű összejövetelt, egy táltos vezetésével. Majd mintegy húsz éven keresztül viszonylag zárt körben, sokszor a Pilisben, asztrológiailag fontos időpontokhoz kötötten végezték a szertartásokat.

Céljuk – úgy sejtem – a Szent Korona nagyított mása segítségével, az apostolok, Attila stb. szellemének megidézésével energiákat mozgósítani hazánk felemelkedése érdekében. Nemes cél, tegye, aki hisz benne.

A probléma ott kezdődik, hogy e mozgalom irányt váltott. Helyszínek, időpontok gondos megválasztásával azt a látszatot keltik, hogy itt a történelmi egyházhoz kapcsolódó tevékenységről van szó. Mire gondol a rádiót hallgató ember, ha azt hallja, hogy Gyümölcsoltó Boldogasszony napján a prímási palota mellett, majd szeptemberben egy Mária-ünnepen a máriaremetei bazilika kertjében tartották meg a fénykorona-szertartást? Nyilván arra, hogy a katolikus egyházhoz kapcsolódó rendezvényről van szó.

Ez azonban nem igaz. Az egyház már az ősi időktől tartózkodik az ilyen mesterkedésektől. Mi, az egyház tagjai nem veszünk részt olyan összejöveteleken, ahol Isten helyett másvalaki vagy egy tárgy felé fordulnánk ügyes-bajos dolgainkkal. Szentháromságos Istenünk felé sértésnek érezném, hogy nem hozzá – szent közvetítők közbenjárását is kérve – intézném a Teremtőre tartozó kérő, hálaadó szavaimat, gondolataimat. Úgy fordulni egy tárgy felé, hogy attól reméljünk pozitív változásokat, nem fér bele a keresztény ember gondolatkörébe, még akkor sem, ha az a Szent Korona.

Történelmünk talán legértékesebb tárgyát tiszteljük, óvjuk és védjük, de nem ruházzuk fel totemisztikus szereppel.

Miért írtam le ezt a néhány sort? Azért, hogy a fénykorona mécseseinek homályában állók ne higgyék azt, hogy az Krisztus világossága. Az egy más hitvilág. Ha a hívő keresztény ember tárgyak felé fordul Isten helyett, az visszalépés, ami viszont – főleg ha leplezve van – előbb-utóbb csalódáshoz, kiábrándultsághoz vezet. Minél népszerűbb ez a mozgalom, annál nagyobb zavart okoz majd társadalmunkban egészen addig, amíg nem vállalják a szervezők nyíltan önmaguk szellemiségét.

Kérem azokat, akik olvassák ezeket a sorokat, gondolják meg, és beszéljék meg barátaikkal, hogy érdemes-e elmenni egy ilyen szertartásra (például karácsonykor a Hősök terére vagy bárhova), ahol ugyan szép szavak és jó gondolatok is elhangzanak, de valahol az alapok körül baj van, mert más a látszat, és más a tartalom.

Lakatos Tibor

(Megjelent az Új Ember katolikus hetilap 2003. dec. 28-i számában)

Ajánljuk még olvasásra:

Táltosok-e a pálosok?  P. Imre Csanád OSSPE írása

 

Létrehozva 2018. szeptember 20.