Sosem hallottam gyermekemtől azt a szót, hogy „szeretlek”. És nem is fogom hallani soha.Ez is egyike a zon dolgoknak, amiket 19 éves sérült kislányom nem tud megtenni.

A középiskolában mégis őt választották homecoming* királynőnek. Nem mintha ő lenne a legcsinosabb. Vagy ő lenne a legaktívabb az iskolai rendezvényeken. Pláne nem azért, mintha neki lennének a legjobb jegyei. Rachelt azért választották meg, mert ő szeret a legjobban.

Leánykám, aki egy értelmi és beszédfogyatékossággal élő áldás, az emberek szeretésében jeleskedik. Mosoly, ölelés, egy lelkes „szia”. Azonnal kész odanyújtani ezeket bárki felé – így, ahogy mondom: bárki felé, akivel találkozik!

Szeretetének ajándékai nem grandiózusak, de teljes szívvel adja őket. Nem kerülnek sokba, de megfizethetetlenek. Az ilyen megnyilvánulásokat nem szoktuk megbecsülni, mert apróságoknak tartjuk őket. Látszólag nem sokat nyomnak a latban a világ gondjaival összevetve.

De kérdezd erről a diákokat, akik Rachelt királynőnek szavazták!

Kislányom sosem lesz prédikátor, sőt még Jézusról sem fog beszélni senkinek, de azzal, ahogy köszönt téged, közli veled: „Számítasz!” Sosem fog kimondott vagy leírt szavakkal biztatni senkit arra, hogy kapaszkodjon Jézusba nehézség idején, de mosolya azt suttogja: „Szeretnek téged!” Sosem lesz képes segíteni valakinek, hogy újraépítse az életét egy tragédia után, de ölelése azt mondja neki: „Nem vagy egyedül!”

Mesterfokon használja a jól szeretés képességét, amivel Isten megajándékozta. Nem csak mondja, hogy szereti az embereket, de szemlélteti is. Mintha Isten betöltötte volna a „szeressétek egymást” (Jn 13,34) parancsát egyenesen az ő kicsi szívébe.

Krisztus követőiként szeretnénk nagy dolgokat véghezvinni Érte. De ahogy Rachel példája is mutatja, a legfontosabb dolgok gyakran apró cselekedetek, amiket nagy szívvel hajtunk végre. 

Az írás elolvasható itt.