Az amerikai elhízás válságának megértéséhez a társadalom egészére kell figyelni. Nem jó, hogy leegyszerűsítünk egy ügyet, mint a túlevés problémáját.

Az elhízási járvány felszíne alatt nagy jelentőségű társadalmi válság látható. A népesség súlygyarapodásával együtt jár a szexuális úton terjedő fertőzések (STI), a családszakadások és a depresszió egyidejű növekedése.

A kezdetektől fogva az egészségügyi szakemberek kizárólag étrend-korlátozást írtak elő, és úgy gondolták, ha a beteg kevesebbet eszik, akkor legfogy és javul az egészsége. Egyszerűen nem foglalkoztak azzal a kérdéssel, hogy mi irányítja a túlfogyasztást.

Szükséges látni a teljes képet

Itt állunk egy olyan valóság előtt, ami annyira zavaró és terhes, hogy ha nem állítjuk meg és nem gondoljuk át orvosi stratégiáinkat, akkor minden összeomlik.

Miért nem látják az emberek és az egészségügyi szakemberek a kapcsolatot az elhízás és az összes többi járvány között? A válasz megtalálható Ernest Becker „A gonosz szerkezete” című művében. Visszakövethető a tudás töredezettségének következményeihez, melyek a newtoni tudománnyal érkeztek. Becker írja: „A rendszer-, az egység-, az összefüggés-, az akadémia-ötletek már a levegőben voltak pár száz évvel ezelőtt, és létfontosságú részét képezték a szigorúan tudományos gondolkodásnak.”

Valójában a tudomány egységének célja az volt, hogy „az intellektuális problémákat csak azért válaszolja meg, hogy túllépjen az erkölcsi és társadalmi problémákon.”

Töredezett valóság

Becker írja, hogy ami történt, lényegében a fizikai tudomány értékeinek túlbecslése volt. Ahogy a tudomány és az orvostudomány a felvilágosodás során fejlődött, a népességet könnyedén megbabonázta ez a fejlődés. Az olyan értelmiségiek, mint Rousseau, meglátták a newtoni elveket, mint eszközt a tudás népszerűsítéséhez a tudomány érdekében.

Ezen új tudományos perspektívában a tudást katalogizálták, osztályozták és végül szétdarabolták. A tudomány akkori kritikusai ebben az új perspektívában megtalálták a hibát, mert úgy érezték, hogy a tudománynak csak akkor van valódi jelentése és értéke, ha „támogatja az erkölcsöt és az értéket” (Becker, 1968, 16. o.).

Az új tudósok azonban azt állították, hogy az új XIX. századi erkölcsiség feltehetőleg a tudományból származhatna, miután az egyházi dominanciát és a tanításokat gyökerestül kiirtják a francia társadalomból, Európából és a világból. Sajnos az új morál soha nem kristályosodott ki. Becker azt írja: „… a felvilágosodás óta fokozatosan jutottunk el egy olyan helyzetbe, ami számított önelégültséget eredményez, mivel aktívan elveszíti azt, amire az emberállatnak a leginkább szüksége van: az egységes kritikus világnézetet, melyet a folyamatos erkölcsi tudatosság táplál.”

Csalódottságában a társadalom sajnálatos módon olyan szolgálat felé fordult, amit Becker „új cinizmusnak” nevezett, „ami vak mind a lelki, mind az emberi értékekre”.

Töredezett vízió mindenütt
A világ töredékes látása egyetemessé vált. Széttöredeztük olyan szakterületekre az orvostudományt, a társadalomtudományt, a filozófiát és a teológiát, melyek ritkán szólnak egymáshoz.

Így a szakemberek nem láthatják, hogy az elhízás valóságos értelemben egy olyan társadalmi probléma, ami egy olyan társadalomból ered, mely elvesztette a temperamentum erényét. Gyökereit tekintve az elhízás nem orvosi probléma. Folytatjuk a harcot az amerikai nép növekvő derékbősége ellen mindaddig, amíg meg nem akadályozzuk az igazi éhséget, hogy mi a mozgatóereje ennek az étkezési őrületnek.

Reménykedhetünk abban, hogy társadalomtudósok, nem pedig orvosok tárják fel, hogy ennek oka a családok felbomlása. Különösen, ha rámutatnak az apa gyengülésére a feminizmus által, aki a család és az erény védelmezője és az elhízási válság egyik legfontosabb tényezője. Nagy az éhség az igazságra, a tisztaságra, a hatalomra és a rendre.

A halál és az elhízás elutasítása

Az elhízás válságára tekinteni ezen a szemüvegen keresztül mindig azt jelenti, hogy rámutatunk sebezhetőségünkre és arra, amire a legjobban vágyunk, de nem tudjuk elérni.

Ha mélyebbre ásunk a problémában, azt látjuk, hogy rendre vágyunk, de a halál és annak jelentése rendetlenséget hoz életünkbe. Az élet abszurditása végül szembe bámul bennünket, és hogy józanok maradjunk, írja a fent említett Becker, el kell utasítanunk annak elismerését, hogy meghalunk. Ez természetesen a valósággal szemberepül, mert (egyeseknek hamarosan, másoknak később) a tagadhatatlan igazság az, hogy mindannyian meghalunk.

Egy hitetlen személy számára ez a következtetés tiszta őrültség. Bár bizonyos, mégis nagyon kevés időt töltünk a halálra gondolva, pedig a halál egy olyan dolog, amiről meg kell győződnünk, hogy rendbe tettük, mert nincs második esélyünk erre. Ugyanakkor kultúránk elriasztja az ilyen beszélgetéseket, mert úgy tekintik, mint ami sötét és nem felemelő.

Két fontos érv támasztja alá, hogy a halálra, mint fontos beszédtémára tekintsünk, ami a valósággal és még az elhízással is foglalkozik. Először is, a halál tagadása átformálja az életünket és elvezet a gyermekek és az élet gyűlöletére. Ez tönkreteheti az egész társadalmat.

Értelmet adni halandóságunknak

Valóban, ha figyelmen kívül hagyjuk a beszélgetést a halálról, az bagatellizálja az életet, és abszurd ragyogásban tünteti fel azt. Ez a gyakorlat mindig elvezette kultúránkat oda, hogy sokkal pragmatikusabban megértsük a halált, beleértve a fogamzásgátlást, az abortuszt, a csecsemőgyilkosságot, és végül az eutanáziát. E gonoszságokkal szembesülve az emberi szív éhezik a megkönnyebbülésre azoktól a feszültségektől, melyek a jót tenni vágya és a súlyos bűn elkövetésének következményei között keletkeznek. A túlzabálás és a szabad szerelem ennek a telhetetlen és eltévelyedett mély éhség kifejezésévé válik. De sajnos nem elégítenek ki.

Másodszor, a halálról folytatott beszélgetés elengedhetetlen lesz egy olyan kultúrában, ami szélsőséges ön-feloldódásba van becsomagolva, ami elutasítja az áldozatot, kerüli az önzetlenséget. Meghalni egy másikért vagy meghalni egy ok miatt – ez már nem része a társadalmi forgatókönyvnek. Ennek a lelki szárazságnak az a következménye, hogy kultúránk és ifjúságunk mohón keresi annak jelentését, hogy az öngyilkosságot miért választják a reménytelenség elől való meneküléshez.

Valójában, ha semmiért sem állunk ki, akkor jön belső kérdés: hova tartunk? Mivé lettünk? Az egészségért folytatott küzdelemben vannak különleges kérdések, melyeknek mindennapossá kellene válniuk.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2017. október 18.