Új interjú Burke bíborossal – Második rész

Új interjú jelent meg az egyik dubia bíborossal, az Apostoli Szignatúra (az Egyház legfelsőbb bíróságának) korábbi prefektusával, az amerikai Raymond Burke-kel. Az interjút a The Wanderer magazin részletekben kezdte el közölni. Az alábbiakban az interjú augusztus 14-én megjelent második részletének magyar nyelvű fordítását közöljük. A beszélgetés első része itt olvasható.

The Wanderer: Amikor utoljára készítettem interjút önnel a The Wanderer számára, körülbelül másfél évvel ezelőtt, ön azt mondta: “sok jó pap, de még püspökök is” beszéltek önnek arról, “milyen nehéz kezelni a zavarodottságot, amikor az Egyház tanítását bemutatják”.

És ez még azelőtt volt, hogy az Amoris Laetitiát kihirdették. A zavarodottság tovább növekedett, mint azt világosan mutatja az az idézet is Caffarra bíboros Szentatyának küldött leveléből, amelyre korábban ön is hivatkozott: “ami bűn Lengyelországban, az jó Németországban, és ami tilos a philadelphiai érsekség területén, az megengedett Máltán.”

Ami azt illeti, úgy tűnik, mintha egyes értelmezések közvetlen ellentmondásban lennének azzal, amit a Katolikus Egyház Katekizmusának 1650. pontja tanít. A jelenlegi helyzet fényében, van bármi tanácsa ma a hithű püspököknek, papoknak, szerzeteseknek, és laikusoknak, akik világosságra vágynak?

Raymond Burke: A tanácsom egyszerű. Tudjuk, hogy az Egyház mit tanít és gyakorol. Benne van a Katolikus Egyház Katekizmusában; benne van az Egyház állandó tanítóhivatali tanításában. Ez az, amit igaznak tartunk. Az Amoris Laetitia kiadása óta a helyzetet csak rosszabbnak látom. Rengeteget utazom, és akárhova megyek, mindenütt laikus hívek nagy csoportjait találom (ahogy papokéit és még püspökökéit is), akik beavatnak a helyzetükbe: lényegében kétségbe vannak esve.

Gyakran mondom, hogy a papok azok, akik a legtöbbet szenvednek; ők azok, akik közvetlen kapcsolatban állnak a laikus hívekkel, akik odamennek hozzájuk, és olyan dolgokra kérik őket, amiket egyszerűen nem tehetnek meg. Amikor hithű papok elmagyarázzák az embereknek, miért nem teljesíthetik a kéréseiket, azzal vádolják őket, hogy szembemennek a pápával, szembemennek az Egyház úgynevezett új irányával.

Ez az, amiért nagyra becsülöm, amit ön tesz azzal, hogy átfogó kommentárt ír a Katekizmusról, ami hetente megjelenik a The Wandererben. Vissza kell térnünk a Katekizmushoz, és alaposan tanulmányoznunk kell, bekezdésről bekezdésre, megbizonyosodva arról, hogy megértettük az Egyház házasságról szóló tanításának mélységét, és mindazt, amit az megkövetel tőlünk.

The Wanderer: Ez egy másik témához vezet el minket, amiről 2015. decemberében beszéltünk. Amikor feltettem önnek egy kérdést az egyházkormányzat hierarchikus szerkezetének lehetséges decentralizálásáról, ön azt hangsúlyozta, hogy nincs semmi “az Egyház hagyományában, ami a püspöki konferenciáknak [vagy az egyházmegyei ordináriusoknak] felhatalmazást adna olyan döntések meghozatalára a pasztorális gyakorlat terén, amely magába foglalja az Egyház tanításának megváltoztatását.”

És mégis — ahogy az az előző kérdésben világosan kiderült –, úgy látszik, pontosan ez történik. A házasságok terén elértük azt a pontot, amikor az Egyházban a katolikusok szó szerint megválaszthatják maguknak azt a helyet, ami a vágyaikhoz igazodik? Fennáll az Egyházban a szakadás veszélye, ha nem térünk vissza a fegyelemhez az egyetemes tanításban?

Raymond Burke: Ami azt illeti, pontosan ez történik. Püspökök mondják nekem, hogy amikor ragaszkodnak a hiteles egyházi tanításhoz a rendellenes házassági együttélések terén, az emberek egyszerűen elvetik a tanításaikat. Azt mondják, hogy egy másik püspök másként tanít, és ők inkább őt követik.

Málta érsekének válasza megdöbbentő volt, aki, amikor a máltai püspökök Amoris Laetitiáról kiadott bajos dokumentumát bírálták, azt mondta: ők Ferenc pápa tanítását követik, és nem más pápákét. Hogy lehet ez? A pápáknak az egyetlen igaz katolikus hitet kell hirdetniük és annak kell engedelmeskedniük. Ha nem ezt teszik, lemondatják őket, ahogy az Honorius pápa esetében történt. Így hát ez egyszerűen lehetetlen.

Az emberek de facto szakadásról beszélnek. Teljességgel ellene vagyok bármiféle formális szakadásnak – egy szakadás sohasem lehet helyes. Emberek azonban élhetnek a szakadás állapotában, ha Krisztus tanítását elhagyták. Megfelelőbb szó lenne erre az, amit a Szűzanya használt a fatimai üzenetében: aposztázia. Előfordulhat aposztázia az Egyházon belül, és ami azt illeti, ez az, ami jelenleg folyik. Az aposztáziához kapcsolódóan a Szűzanya szintén utalt a pásztorok kudarcára abban, hogy az Egyházat egységre vezessék.

The Wanderer: Az idejének kérdését félretéve, kérem magyarázza el, hogyan kerülne kivitelezésre a “formális korrekció”, ha a válaszadás az öt dubiára nem történik meg? Hogyan kerül hivatalos kiadásra egy formális korrekció, hogyan kezelik ezt az Egyház hierarchikus felépítésében, stb.?

Raymond Burke: Az eljáráshoz ritkán folyamodtak az Egyházban, több évszázada nem volt már rá példa. Voltak korábbi Szentatyákkal szemben korrekciók lényeges pontokban, de nem tanító jellegűek. A korrekció lényege számomra meglehetősen egyszerűnek tűnik. Egyrészt bemutatjuk az Egyház világos tanítását, másrészt kimondjuk azt, amit a római pápa ténylegesen tanított. Ha ellentmondás van közöttük, úgy a római pápa meghívást kap arra, hogy hozza összhangba a saját tanítását, Krisztus és az Egyház Tanítóhivatala iránti engedelmességből.

Ha azt kérdezzük, “Hogyan valósulna ez meg?”: egész egyszerűen egy formális közleménnyel, amire a Szentatyának kötelessége lenne válaszolni. Brandmüller, Caffarra, Meisner, és jómagam az Egyház régi intézményét használtuk, amikor dubiát terjesztettünk a pápa elé.

Ez rendkívül tiszteletteljes módon történt, és semmiképp sem erőszakosan, lehetőséget adva a számára, hogy az Egyház változatlan tanítását bemutassa. Ferenc pápa úgy döntött, hogy nem válaszol az öt dubiára, ezért szükséges most kijelenteni azt, amit az Egyház a házasságról, a családról, a belső természeténél fogva bűnös cselekedetekről, és a többiről tanít. Ezek azok a pontok, amik nem világosak a római pápa jelenlegi tanításában; ezért ezt a helyzetet korrigálni kell. A korrekció tehát elsődlegesen ezekre a tanításbeli pontokra irányulna.

Ahogy említettem, voltak esetek, amikor korábbi római pápákat nem tanításbeli pontokban korrigálták, amikor bíborosok egyben és másban a Szentatyához fordultak, mint például az Egyház adminisztrációjával kapcsolatos ügyekben.

Egy másik kérdést szintén feltehetünk. A pápa a püspökök és valamennyi hívő egységének letéteményese. Az Egyházat azonban a jelen pillanatban a zavar és megosztottság szakítja ketté. Fel kell hívnunk a Szentatyát arra, hogy gyakorolja a hivatalát, és vessen véget ennek.

Azután tehát a következő lépés a formális közlemény lenne, ami kijelenti az Egyház világos tanítását, amit a dubia is bemutat. Azon felül kijelentésre kerülne, hogy a hitnek ezeket az igazságait a római pápa nem mutatta be világosan. Másszóval, ahelyett, hogy kérdéseket tennénk fel, mint a dubiában, a formális korrekció a válaszok megadása lenne, úgy, ahogyan azt az Egyház világosan tanítja.

Az interjú elolvasható itt.

Létrehozva 2017. augusztus 24.