Barsi Balázs atya ezúttal egy elmélkedést küldött a KV olvasóinak, melyben bibliai, filozófiai és történeti mélységekbe vezet bennünket a lélek halhatatlanságának keresztény tanításával kapcsolatban. Ráébreszt minket, hogy ez mennyire egy alapvető tanítás, és mégis mennyire nem magától értetődő történetileg nézve. Az elmélkedés keretét egy kispap aggódó kérdése adja, egy teológiai tanár kemény kritikában részesül… Talán az eset a valóságban is megtörtént, talán csak irodalmi eszköz…

Egy kispap kérdése: Balázs atya! Egyik teológiai tanárunk azt mondta, hogy a halál után a lelkünk is megsemmisül. Hogyan egyeztethető ez össze a katolikus hittel?

Balázs atya: Sehogyan! A baj nagyobb, mint gondolnád. Az egész egyetemes emberiség (a pogányság) meggyőződésével sem egyeztethető össze. Mircea Eliade, a kiváló román antropológus állítja, hogy egy csontvázról biztosan akkor lehet tudni, hogy emberi csontváz, ha mellette van valami jel, amely arra mutat, hogy tudott a halál utáni életről. Például, magával vitte meghalt szülei kiszáradt koponyáit, stb… Tehát, a teológiai tanár semmibe vette nemcsak a katolikus hitet, hanem az egyetemes emberiség meggyőződését is. Ez vétség az emberiség ellen.

Az ilyen magánvélemény nyilván nem egyeztethető össze az ószövetségi próféták tanításaival sem és Izrael népének meggyőződésével sem, amely Isten kinyilatkoztatására épül. Júdás Makkabeus és hívő társai imádkoztak a pogányok ellen hitükért vívott harcban elesett hősökért, mert ruhájuk alatt Jamnia bálványainak szentelt tárgyakat találtak. Nemcsak a holtak föltámadásában hittek, hanem abban is, hogy haláluk után élnek, és az értük felajánlott imádság és áldozat által megszabadulnak bűneiktől. (vö. 2Mak 12,38-45)

Ha lelkük megsemmisült volna, akkor nincs szabadulás a bűntől, akkor megsemmisülés van. Ha a megsemmisülés után ugyanazt a valakit Isten újra a nemlétezésből előhívná és testet alkotna neki (ami abszurdum), akkor sem lenne szó bűnbocsánatról. A föltámadáshoz a végső ítélet kapcsolódik, nem a bűnbocsánat!

A teológia tanár úr magánhite az Úr Jézus tanításával is ellenkezik. Ő mondja: „Én vagyok az élet kenyere… Aki e kenyérből eszik, örökké él… Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van (vagyis egyfajta életteljességben részesül) és én föltámasztom az utolsó napon… Amint engem küldött az élő Atya és én az Atya által élek, úgy aki engem eszik, énáltalam él.” (vö. Jn 6,48-58)

A Jobb Latorhoz pedig így szólt: „Még ma velem leszel a paradicsomban” (Lk 23,44): paradicsomban, vagyis az Istennel levő meg nem szűnő kapcsolatban!

Itt nemcsak a föltámadás ígéretéről van szó, hanem egy folyamatos, másminőségű életről is. (Nem biosz-ról, hanem dzoé-ról!)

Szent Péter írja: Krisztust „teste szerint megölték ugyan, de a Lélek életre keltette. Így elment a börtönben sínylődő lelkekhez is, hírt vitt azoknak, akik hitetlenek voltak akkor, amikor Isten Noé korában türelmesen várt, míg a bárka föl nem épült.” (1Pét 3,19-20)

Erre utal a hitvallásunk: „szálla alá poklokra”, pontosan az „alvilágba”, oda ahol a megholtak vannak. Tehát a lelkük nem semmisült meg a biológiai halállal.

Az egész egyetemes kereszténység kétezer éves hitének is ellentmond a kijelentés: a halál után az ember mindenestül megsemmisül. Ha teológia tanárod valóban hiszi a lélek megsemmisülését, akkor a holtakért sem imádkozik?

A lélek halhatatlansága hittétel (dogma), tehát hozzátartozik az Isten által adott kinyilatkoztatás lényegéhez. Origenész idejében a tnétopszichiták arab szektája tagadta, valamint a materialista felfogás (minden korban), amelynek modern változata a humanizmus korában bukkant elő. Ezzel szemben mondja ki az V. Lateráni Zsinat ünnepélyesen, mint a katolikus hit egyik alapját az ember lelkének halhatatlanságát (vö. Denz 738)

Kispap: Akkor ezek szerint az én teológiai tanárom nem katolikus?

Balázs atya: Ha valóban azt tartja, hogy az ember lelke nem halhatatlan, akkor kívül helyezi magát a Katolikus Egyházon. Ordináriusának nemcsak tanárságától, nemcsak papságának gyakorlásától kellene felfüggesztenie, hanem arra is figyelmeztetnie kellene, hogy ha kitart ezen véleménye mellett, akkor saját maga helyezte magát a Katolikus Egyházon kívülre, mert akkor más evangéliumot vall, és hirdet mint, amit Krisztus Urunk tanított, az apostolok hirdettek, és a Szent Egyház elénk ad hinni.

Erre mondja Szent Pál: „… ha akár mi, akár egy mennyei angyal más evangéliumot hirdet nektek, mint amit mi hirdettünk: átkozott legyen!” (Gal 1,8) Ez nem jelent mást, mint annak kijelentését, hogy az illető maga helyezte saját magát az áldásokon kívülre. Szent Pál csak tudatosítja állapotát, hogy megtérjen.

Ám én inkább feltételezem, kedves Testvér, hogy te értettél félre valamit (ne haragudj érte), minthogy teológiai tanárod ezt tanította volna. Vagy esetleg nem fejtette ki nektek alaposabban; félreérthető módon tett kijelentést.

Feltételezem, hogy tanárod olvasta XVI. Benedek eszkatológiáját, amelyben a pápa kifejti, hogy a görög filozófusok lélekről alkotott fogalma gyökerében különbözik az isteni kinyilatkoztatáson felnövekedett zsidóság és az Isten Fia által adott végső kinyilatkoztatást elfogadó keresztényeknek a lélekről alkotott fogalmától. Ez az eszkatológia ebben az évben fog megjelenni. Mindenkinek ajánlom.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2017. május 18.