„A föld széléről kiáltok hozzád, mert elepedt a szívem. Vezess fel engem a kősziklára, amely túlságosan magas nekem!” (Zsolt 61,2)

Kihagyod a reggelit. Elkésel a munkából. Elfelejtettél tízórait csomagolni a kisfiadnak. Everestnyi a szennyes a fürdőszobában. Valaki, akit nagyon szeretsz, kórházba került. Nem lesz időd bevásárolni a napi szükséges élelmiszert. Még mindig nem válaszoltál a rengeteg telefonüzenetre, emailre.

Édesanyádnak szüksége van rád. A barátnődnek szüksége van rád. A férjednek szüksége van rád. A gyerekeknek szükségük van rád. A főnöködnek szüksége van rád. Klónozni kéne téged, tanácsra van szükséged, vigasztalásra, vagy egyszerűen felrepülni az Úrhoz!

Ragadj el, Uram!

Stressz. Bűntudat. Alkalmatlanság-érzés. Túlterheltség!

Túlterheltség. Sok oka lehet. Nem ismerlek, de magamról tudom, hogy amikor túl sok a teher, legszívesebben elmenekülnék. El akarok rohanni, mikor a gond túl nagy és megoldhatatlan. Vagy legszívesebben elbújnék a kuckómba egy doboz csokoládéval…

Istennek hála, Ő is azt akarja, hogy meneküljünk, amikor túl nagy a teher. Ám ahelyett, hogy a gondtól futnánk el (vagy csokihoz fordulnánk segítségért), Ő azt akarja, hogy Hozzá fussunk. Mert bármi is az, ami túlnőtt rajtad, csak egy porszem a Sziklához képest!

Megtanultam, és gyakorolnom kell, hogy amikor laposra nyom a súly, ami rám nehezedik, amikor már nincsenek ötleteim, ne a stressznek fordítsak hátat. És ne csokoládéban keressek menedéket!

Meg kell tanulnom, hogy Istenhez fussak, az Ő Igéjéhez, amikor kimerít a stressz!

Ha az Igéhez fordulok, rájövök, hogy „Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig biztos segítség a nyomorúságban” (Zsolt 46,2). Amikor Hozzá futok, kiderül, hogy nem úgy menekülök meg a stressztől, ha elfutok előle. Isten a menedékem. Rájövök újra, hogy az erőm nem tőlem származik, nem az én állóképességemből, energiámból. Az erőt az Úrtól kapom.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2017. március 20.