„Az én Istenem – gazdagsága szerint – dicsőségében ellát majd benneteket Jézus Krisztusban mindennel, amire szükségetek van.” (Fil 4,19)
Kétségbeesve omoltam le a földre kicsi alagsori lakásunkban. „Istenem, mit tegyek?” – kiáltottam hangosan. „Hálás vagyok ezért a gyermekért, de állandóan rosszul vagyok. Mindegyre hánynom kell, és így nem járhatok dolgozni. Mi lesz velünk?”
„Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket, s arra rendeltelek, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt. Akkor mindent megad nektek az Atya, amit a nevemben kértek tőle.” (Jn 15,16)
Hol tudta így elrontani?
Az iskolában ő volt az, akihez mindenki hasonlítani akart. Én is. Mindenben jó volt. Kitűnő jegyek, fiúk, gazdagság – mindene megvolt. Mintha különös mágnes lenne, mindenből a legjobbat vonzotta magához. Sokszor volt ilyen gondolatom: „Ó, ha csak egy napig lennék olyan tehetséges, olyan gyönyörű stb., mint ő”.
Néhány hónappal azelőtt, hogy megszülettem, apám találkozott egy idegennel, aki új volt a mi kis városunkban. A kezdetektől fogva apát lenyűgözte ez a varázslatos újonc és hamarosan meghívta őt, hogy éljen a családunkkal. Az idegent hamar befogadták, és néhány hónappal később ő is köszöntött engem ezen a világon.
1.
Tisztelj mindenkit – Krisztus jelen van felebarátaidban. Légy megértő másokkal – ők a te testvéreid!
2.
Mindenkiről jót feltételezz, ne pedig gonoszat! Még a legrosszabb körülmények között is találj az életedben valami jót!
Boldog Kalkuttai Teréz anya egyik életrajzában olvastam arról, hogy milyen szoros összefüggés van az Oltáriszentségben jelenlévő Jézus Krisztusba vetet hit és az embertársban jelenlévő isteni képmás felismerése között. Életrajzírója pontosan erre utal, amikor a következőket írja le:
A mai vasárnapon két dolgot tanít nekünk az evangélium Istenről. Az első az, hogy milyen Istenbe vetni bizalmunkat. A másik az, hogy Isten mennyire nagyra tartja az őszinteséget. Hallhattuk, hogy amikor Jézus a tanítványaival utazott át a tavon keresztül, nagy vihar tört ki. A hullámos tengeren úgy tűnt, hogy Jézus ügyet sem vet erre a viharra, hanem alszik a hajó végében. A tanítványok nem leplezték félelmüket.
Írtam itt már egy rövidebbet a vasárnapi zárvatartásról. Írt erről Mike Károly is egy kiválót. Most írtam erről egy hosszabbat elemzőset, tudományoskodóbbat. Íme.
Tavasszal a mandulafák virágoztak és jó termést ígértek San Giovanni Rotondóban, néhány nappal később azonban hernyók érkeztek, és felfalták a virágokat.
A gazdák a mandulatermésből éltek egész éven át, így kétségbeesetten próbálták megállítani a hernyók pusztítását. Miután egyedül nem boldogultak, Pio atya segítségét kérték. Ő megnézte a fákat a zárda ablakából, és úgy döntött, hogy megáldja azokat. Ünnepi ruhába öltözött, és imádkozni kezdett.
Az írást magánlevélben kaptam, köszönet érte Mária testvéremnek. A szerk.
A Szentlélek bennem az evidencia, a magától értetődöttség. Amikor érint, már mindent értek, és tudom is, mit kell tennem. Ha ellenállnék a Szentléleknek, belepusztulna a bensőm, s nem lenne rá bocsánat.
Ő az egyetlen, akit, ha kérünk, megkapjuk, és Ő egyedül elég is. Tőle megszépül minden. Ő az a szeretetben, ami az ösztönön túl van. Ezért nem múlik, nem mállik, megőrzi fiatalságom. Ő tesz korszerűvé, mert kiemel a múltamból, leszállít a fellegekből, erőt ad a tetthez, és indít a jóra. Nélküle csak igazodnék, izgulnék és pirulnék.
Mikor válik a bűn gondolata bűnös beleegyezéssé? Hogyan tehet a kísértés Krisztus tanújává?
A kísértés általános emberi tapasztalat. Mivel közvetlenül kapcsolódik a bűnhöz, sokan azonosítják vele. Pedig a kísértés nem azonos a bűnnel. Ha az volna, hogyan mondhatná a Szentírás, hogy Jézus „mindenben kísértést szenvedett, a bűntől azonban ment maradt”? (Zsid 4,15) Kísértés és bűn tehát két külön fogalom.
Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.
