Hitvédelem

3. Mit kell tennem, hogy bennem megbízzanak?

Az őszinte (nem látszat) bizalom egyik fontos jellemzője, hogy nem lehet kierőszakolni, vagy parancsba adni. Sok vezető úgy áll a kérdéshez, hogy megköveteli munkatársaitól a teljes bizalmat anélkül, hogy ő maga valamit tenne is azért. Az ilyen kapcsolatnak az egyik legfontosabb próbája az, amikor a szervezet, vagy csapat egy fontos próbatétel előtt áll, vagy erős külső negatív hatás éri: vajon kiállnak-e a munkatársak a vezető mellett, vagy passzívan szemlélik az eseményeket, esetleg szét is futnak.

Megbízhatom-e a másik emberben? ¹

Fredmund Malik roppant találóan fogalmaz: „Ha egy menedzsernek sikerült a környezetének, munkatársainak és kollégáinak a bizalmát megnyernie és megőriznie, akkor a vállalati kultúra is alapvetően rendben volt. Ezzel szemben, ha nem volt bizalmi bázis, akkor a számos erőfeszítés mit sem ért.” Malik nem kevesebbet állít, mint hogy csak akkor beszélhetünk egy szervezet jó kultúrájáról, ha a vezetőnek sikerült kialakítania és fenntartania a kultúra bizalmi bázisát.

„É” mint élvezethajhász

Az élvezethajhász ember különös pszichológiai ábrát mutat, mintegy félúton a fizikai és a lelki torkosság között. Egy mértéktelen hedonista vallomása: „Ki nem állhatom a legkisebb kellemetlenséget sem. Úgy kerülöm el a kényelmetlenségeket, hogy úgy kapcsolgatok az emberek és az események között, mint a tv csatornáin. Ha egy kicsit unalmasabb találkozót látok közeledni, vagy valami túl ismétlődő munkát, mindjárt a következő kellemes dologra gondolok, a közelgő élvezetre: az esti filmre, egy kellemes vacsorára stb. Ritkán élek a jelen pillanatban. Úgy szörfölgetek a kellemes érzések között.”

...mielőtt megszűnik az igazsággal szembeni tolerancia

“Semmi sem történik a világban, ami ne lenne kapcsolatban a mi Urunkkal; vagy érte történik vagy ellene, vele vagy nélküle. A mi Urunk a kulcs minden probléma megoldásához. Nincs itt lent a földön senki, aki közömbös lenne Urunk iránt. Az emberek hiábavalóan próbálnak Urunkra való hivatkozás nélkül dolgozni, ez lehetetlen, mert Urunk mindenütt jelen van. Ő teremtett mindent, ezért minden az Ő kezében van. Minden Hozzá tartozik, semmi sincs rajta kívül. Az emberek megpróbálnak kitérni előle, de nem tudnak, mert minden az Ő tulajdona.”

Ferenc pápa legutóbbi máltai útja során (2022. április 2-3.) előre várhatóan az afrikai bevándorlókhoz szólt, akik ezt a szigetet az Európai Unióba vezető kapuként tekintik.

Az argentin pápa az egyik leglelkesebb támogatója annak, hogy az elsősorban muszlim bevándorlók folyamatos hullámai békés invázióval foglalják el Európát.

Ahelyett, hogy asszimilálódnának az öreg kontinens kultúrájába és vallásába, gettókba zárkóznak (amelyekbe sokszor a rendőrség sem mer belépni), és úgy viselkednek, mint az ország hódítói. A mecsetek száma egyre nő, míg a katolikus templomokat bezárják vagy eladják különböző profán célokra.[1]

Ha egy vezetővel beszélgetek a sebezhetőség és a vezető kapcsolatáról, szinte mindig az az első reakció, hogy a kettő nem igazán fér meg egymás mellett. A vezetőnek erősnek, biztosnak kell lennie, egyébként nem fogják őt követni, sőt, visszaélnek gyengeségével. Itt mindjárt érdemes is megállni: miért van az, hogy a sebezhetőség hallatán a döntő többség a gyengeségre asszociál?

Brené Brown mentál higiénés szakember és egyetemi kutató 2010-ben egy olyan TED előadással rukkolt elő, amelynek a címe „A sebezhetőség ereje”¹ volt. Közel tíz éves kutatás eredményeit osztotta meg és ahogy a címben is szerepel, arra jutott, hogy a sebezhetőség erő és nem gyengeség.

Úgy tűnik, a felnőttek legújabb generációja végre felfogja: a közösségi média ártalmas. Az elmúlt tizenöt évben a Facebook, a Twitter, a Snapchat, az Instagram és a TikTok is fénykorát éli; még mindig masszívan népszerűek, és jelenleg a TikTok áll az élen. Mégis, miközben a felnőttek nagy száma korlátozza a közösségi médiára fordított idejét, a képernyő előtti idő megnőtt egy bizonyos demográfiai csoport, a gyermekek körében. Lehet, hogy kezdjük magunk mögött hagyni a közösségi médiát, de a gyerekek még csak most kezdenek ráállni.

Dave Rubin, a BlazeTV konzervatív csatorna népszerű szakértője nemrégiben bejelentette, hogy ő és „férje”, David Janet béranyaság által tettek szert két gyermekre. Amikor láttam, hogy még néhány hívő keresztény is megünnepelte ezt a hírt, tudtam, hogy itt az ideje a zsigeri ellenőrzésnek. Helyezzük a hitet és az értelmet az asztalra, és nézzük meg, hány halálos bűnt követnek el, amikor „házas” homoszexuális férfiak bérlik a béranyák méhét, hogy saját maguknak szerezzenek gyermeket.

Én legalább tízet számoltam.

Ahhoz, hogy megértsük az egyházon belüli válságot, először is meg kell vizsgálnunk azokat a folyamatokat, amelyek az egyházon belüli jelenlegi helyzethez vezettek. Ennek a válságnak a gyökerei sokkal messzebbre nyúlnak vissza, mint a II. vatikáni zsinat ideje. Ez a keresztényszocializmus XIX. századi megjelenésében érhető tetten.

Valójában a keresztényszocializmus első megnyilvánulásai közvetlenül a francia forradalomból eredtek, és így megelőzték a szociálkatolicizmust.

Tudom, hogy ez hosszú lesz... de bízzatok bennem, és kérlek, olvassátok el... különösen a plébániámhoz tartozók.

Holnap veszek részt Fr. Heilman Grace Force podcastjában egy beszélgetésen, és egy olyan témáról beszélgetünk, amely valóban előtérbe került a saját lelkiségemben és abban, ahogyan a lelkipásztori létet látom. Ez lesz a húsvéti prédikációm lényege is.