Hitvédelem

Előadássorozat az organikus pedagógiáról Josef Kentenich rendszerében

Az alázat segít felismerni az áldást, míg a büszkeség gyakran átokként tekint az áldásra

Egyszer abban a megtiszteltetésben és örömben volt részem, bár csak egy rövid időre, hogy találkozhattam Yehuda Levin rabbival, egy ortodox zsidóval, aki az abortusz rettenthetetlen ellenzője. A 25. Élet Menetén (1998. január 22.) ez a bölcs „tanító” (ezt jelenti angolul a „rabbi”) ószövetségi dühvel intézett erős üzenetet Bill Clinton amerikai elnökhöz:

“Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden javukra válik, azoknak, akik az ő végzése értelmében meghívást kaptak, hogy szentek legyenek…Ő, aki tulajdon Fiát sem kímélte, hanem odaadta értünk, mindnyájunkért, ne ajándékozna vele együtt mindent nekünk?” (Róm 8, 28; 32)

Forrás

Tudjuk, hogy a magányban könnyebb rátalálni Isten jelenlétére. Mégis félünk tőle.

Mindannyian átéltük már, és elmondhatjuk, hogy – bár vannak pillanatok, amikor szükségünk van arra, hogy egyedül legyünk – emberi természetünk szerint nagyon is társas lények vagyunk.

A magányt sokszor megoldandó problémának, betöltendő űrnek tekintjük, s olykor csakugyan ezeket jelenti. Ám a magány szépen gondozott kert is lehet, amelyben az Úr bőséges lelki termést növel. A magányosság lehet jelzés, hogy szükségünk van egy társra – de lehet alkalom is, hogy tudatosítsuk Jézus jelenlétét.

"Fölkértek, hogy a Mária Rádióban tartsak előadásokat a New Age-ről. Ez kétségtelenül egyik legveszélyesebb szellemi pestise korunknak, de a témának nem vagyok szakembere. Minthogy azonban az anyag megválasztásában szabad kezet kaptam, némi húzódozás után elvállaltam a feladatot.

Az Egyház tanítása az, hogy csak azok jutnak a mennybe, akik a kegyelem állapotában halnak meg. A menny Isten lakóhelye, és ezért mindenkinek, aki oda belép, olyan szentnek kell lennie, mint amilyen ő maga. Ahogyan a templom szentélyébe sem kerülhet szentségtelen dolog, a legkevésbé sem történhet szentségtörés, hasonlóképpen nem léphet be Isten legszentebb jelenlétébe olyan, aki nem szent. Amint azt a legutóbbi előadásban említettem azt a lelket, aki inkább töltene egy örökkévalóságot a tisztítótűzben, minthogy egyetlen alkalommal is Isten jelenlétében legyen akár legkisebb folttal a lelkén. Ez annak a jele, hogy a lelkek számára haláluk után teljesen világossá válik, mennyire feltétlenül szükséges, hogy tiszták legyenek, amikor Isten jelenlétében állnak.

Találkozás a vasúti fülkében

„Megismersz?” – kérdezte tőlem egyszer egy szenvedő lélek. Kénytelen voltam nemmel válaszolni. „Dehogynem. 1932-ben vonattal mentél Hallba, azon a vonaton utaztam én is”.

Már emlékeztem: Volt ott egy ember, aki hangosan szidta az egyházat és a vallást. Bár akkor még csak 17 éves voltam, összeszedtem minden bátorságomat, és megmondtam neki, hogy nem jó ember, ha a szent dolgokról ilyen gyalázatosan beszél. „Túl fiatal vagy te ahhoz, hogy kioktass!” – vetette oda. „De mégis okosabb vagyok, mint maga!” – válaszoltam hetykén. Erre már nem szólt semmit, csak leszegte a fejét. Amikor leszállt a vonatról, arra kértem az Üdvözítőt, hogy ne hagyja elveszni ezt a lelket. „Ez az ima mentett meg” – mondta a szenvedő lélek – különben a kárhozatra jutottam volna”.

„Ma van szükségük az imáitokra” - mondta a tiszteletreméltó Mary Potter. „Holnap már túl késő lesz.”

Mi lehet sürgősebb, mint egy halálközeli, a halálos bűn állapotában lévő ember? Semmi. Pillanatok választják el őket attól, hogy az örökkévaló döntést meghozzák: Isten vagy nem Isten. Mennyország vagy pokol. Örökre.

Nem tudjuk elképzelni, hogy ne Istent válasszuk ebben a helyzetben. Mégis, Stefan Starzynski atya, a Miracles: Healing for a Broken World (Csodák: Gyógyulás egy széttört világnak) című könyvének szerzője és a Virginia állambeli Woodburn 1000 ágyas Inova Fairfax Kórház főállású káplánja, tanúja volt ennek. „Az emberek gyakran úgy halnak meg, ahogy éltek” - magyarázta.