A liturgikus év vége az Egyház szerint a keresztény számára alkalmat ad arra, hogy elmélkedjen végső végéről, és különösen a jó halálra való felkészülésről. Egy olyan korban, amikor az élet végét az eutanázia által siettetik, hasznos kiemelni ezt a nagyon különleges kegyelmet, amelyet végső kitartásnak nevezünk.
Az Eucharisztia görög eredetű szó (az eu – jó és a kharisz – kegyelem, kegyelmi adomány szavakból), jelentése: hálaadás. Tágabb értelemben jelenti a szentmisét, szorosabb értelemben pedig az Oltáriszentséget. A keresztények már az I. század végétől használják ezt a kifejezést az Utolsó Vacsora szavai alapján („Kezébe vette a kenyeret, hálát adott…”). Jézus ezekkel a szavakkal hagyta az Egyházra áldozati testét és vérét a kenyér és a bor színe alatt. A katolikus hit szerint amikor a pap kimondja az ostya és a bor fölött az átváltoztató szavakat, azok valóságosan Jézus testévé és vérévé válnak, így Jézus valóságosan jelen van a kenyérben és a borban, gyakori fogalmazás szerint „a kenyér és a bor színe alatt”.
Bíró László püspök, nyugalmazott katonai ordinárius visszagondol gyermekkora és papi élete karácsonyaira, az ünnep titkáról elmélkedik, a Szent Családra, Szent Józsefre tekintve fogalmazza meg gondolatait.
Az embernek az a gazda fizet, akinek szolgált. Ha a bűnnek szolgálunk, akkor az ördög fog velünk elszámolni. Ha a jót tesszük, a jónak szolgálunk, akkor Krisztus fizet meg nekünk.
Kérdés: Atya, azt hallottuk, hogy valakinek azt mondta, hogy háború lesz. Ez igaz?
Paisziosz sztarec: Én magam nem mondtam semmit, de az emberek mondanak mindenfélét, ami az eszükbe jut. De még ha tudnék is valamit – kinek beszélhetnék erről?
A keresztények társadalmi szerepéről néha azért is nehéz beszélgetni, mert nem feltétlenül vannak meg hozzá a fejünkben a megfelelő kategóriák. Sok összetett, bonyolult kérdés még összetettebbé és bonyolultabbá válik, ha néhány alapvető szempont nincs a helyén. Ebben a rövid posztban két egyszerű sémára szeretnék emlékeztetni az egyház természetével kapcsolatban. Az egyik a megjelenésével, a másik a feladatával kapcsolatos. Sok egyéb szempont is van, de ha csak ezt a kettőt szem előtt tartjuk, máris könnyebben tudunk tájékozódni, és talán szükségtelen félreértéseket is el tudunk kerülni. Kezdem az elsővel, ami az, hogy Jézus követői kétféleképpen vannak jelen a világban: összegyülekezve és szétszórva.
Első beszéd
Francesco Bamonte, Róma hivatalos ördögűzője (Don Gabriel Amorth tanítványa és utóda) írja könyvében a következőket:
Szent Pio Atya egyszer azt mondta: „A sátánnak az a célja, hogylerombolja ezt az imát (a rózsafüzért), de soha nem fog sikerülni: ez az ima ugyanis, amely minden és mindenki fökött diadalmaskodik. Ő tanította meg nekünk, Jézus a Miatyánkot. Az atya gyakran beszámolt egyik álmáról, amelyben a kórusablakából – ahová a szerzetesek szoktak imára összegyűlni- kipillantva a téren végtelen nagy tolongást látott. Pio atya megkérdezte, kik vagytok, mit akartok? A tömeg kórusban, egyszerre, és fülsiketítően, torkaszakadtából ordította: „Pio atya halálát!”
"Az öregek koronája: az unokák, és a fiak ékessége: az atyák.” (Példabeszédek könyve, 17,6)
A Példabeszédek könyvét olvasva a fent idézett bölcsmondáson akadt meg a szemem. Nem véletlenül, hiszen 21 unokájára büszke nagyapaként szívem mélyéből helyeseltem a mondat első felében írtakat. A második tagmondat jelentésén azonban már el kellett gondolkoznom: milyen értelemben lehet igaz az, hogy az atyák (a felmenők) ékességei a fiaknak (akik alatt a lányokat is értsük). A legdirektebb értelmezés szerint a fiak az atyáktól örökölnek, azaz ékességeiket (kincseiket) a felmenőik hagyományozzák rájuk. Az apjuk nevét viselik büszkén, mondhatni ékességként vagy súlyos teherként. Az apák a családi értékrend ellen vétő fiúknak gyakran mondták, hogy szégyent hoztál a nevemre. Pedig a helyzet inkább fordított. Ha belegondolunk az apja erkölcstelen viselkedése hozza nehéz helyzetbe a nevét viselő fiút, amikor azon kell izgulnia, hogy – például egy állásinterjú során – rá ne kérdezzenek arra, hogy XY-nak, azaz az apjának rokona-e.
Szécsény, 1994. november 20-án, Krisztus Király ünnepén
Ez a királyság a teremtés pillanatában kezdődik, mert „mindent Benne teremtett az Atya”. Ez a királyság, ez az uralom nem más, mint a teremtés oka és célja. Isten mindent azért teremtett, hogy az idők teljességében az értelmes lényeket Krisztusban, az ő megtestesült Fiában fiává fogadja. Ezért ez a királyság rejtett. Nem a felszínen van, hanem a mélyben, a gyökereknél: a végső miértben. Minden egyéb királyság és uralom a felszínen van, nem érinti a létezést. A fáraók mérhetetlen nagy hatalmától Hitlerig, Sztálinig és a modern áldemokráciák népbutító médiauralmán át a világ végezetéig minden, történelemben megvalósuló hatalom a létezés felszínén van csupán. Már csak azért is, mert a halál minden ember közös osztályrésze. Hát akkor a halál lenne az úr? A halál királysága erősebb lenne Krisztus királyságánál?
Megálltál már valaha, hogy elgondolkodj azokon a látszólag véletlenszerű eseményeken, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy szakmailag idáig eljutottál? Akár most kezdtük el a karrierünket, akár a közepén járunk, akár hivatásos életünk végéhez közeledünk, számos tényező befolyásolta, hogy hogyan jutottunk el a jelenlegi pillanathoz.
Személy szerint, amikor elkezdtem az egyetemet, nem gondoltam az írásra, mint karrierlehetőségre. Azonban az angoltanárom bátorítani kezdett, hogy van bennem tehetség, így talán jövő is van benne számomra. Ez a felismerés késztetett arra, hogy egyetemet váltsak, hogy hozzájussak egy kíváló képzéshez feltörekvő újságírók számára.
Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.
