„Leugrottam a tetőről, de a Szűzanya kötényébe pottyantam”

 alt

Dani Gyöngyi paralimpikon tanúságtétele

A tragédiák mindenképpen Istenre fordítják az ember tekintetét: vagy istentagadást, vagy Istenhez fordulást váltanak ki — vallja a kerekesszékes vívó, aki a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus egyik hírnöke is. Kendőzetlenül mesél arról az útról, amit sikertelen öngyilkossági kísérletét követően kezdett járni. A tokiói paralimpián bronzérmet szerzett sportolóval árulásról, hitről, az isteni akarat elfogadásáról és megható istenélményéről beszélgettünk. Azt is megtudtuk, mi a válasza arra, mi lett volna, ha... Interjú.

Alig pár napja bronzérmet nyertél a magyar női tőrcsapattal Tokióban a paralimpián. Nem ez az első érmed, Rio de Janeiróból, Athénból és Londonból is több ezüstéremmel jöttél haza. Kétszeres Európa-bajnoki és világbajnoki címmel is büszkélkedhetsz. Milyen érzések kerítenek hatalmukba a dobogón, amikor érted, neked szól a Himnusz?

Nemcsak hallgatom, hanem éneklem is, pedig baromira nincs jó hangom, ezzel egy kicsit kínzom a környezetemet. (Nevet). De hát olyan jó érzés, büszke vagyok, hogy a hazámat képviselem. Az ember olyankor egy kicsit „nacionalista” lesz.

A paralimpiai aranyérem végül nem került a gyűjteményedbe. Nincs hiányérzeted?

Mindig bíztam benne, hogy előbb-utóbb megadatik, de nem vagyok boldogtalan attól, hogy nem így történt. Az elsőszámú ima, amit a versenyek előtt elmondok, a Miatyánk, abból is ez a sor: „Legyen meg a Te akaratod”. A megmérettetés előtt mindig belegondolok, hogy lehet, a Jóisten nem azt szánta nekem, hogy én legyek a legjobb vívó, mert lehet, hogy gőgössé és büszkévé tenne. És különben is, miért én kapjam tőle ezt, mikor tudom a másikról, hogy szintén istenhívő, és ő is hozzá imádkozik, vele együtt van a páston. Miért pont nekem járjon az aranyérem? Felér egyébként egy arannyal, hogy a csapatversenyen győzelemmel zárhattam a saját kis részemet, meghallgattatott az imám. Azután, hogy nyertem, a csapattársam is győztesként került ki az asszóból, aminek köszönhetően elhozhattuk a bronzérmet.

A szívem tele van hálával, nincsen bennem hiányérzet.

Van egy gyönyörű szép családom, rengeteg ember, aki szeret, vannak céljaim, és azt is tudom, hogy azok elérésében is segíteni fog a Jóisten.

Milyen út vezetett az érmekig?

1991. előtt épkézláb emberként éltem a mindennapjaimat. Majd egy „baleset” következtében kerültem kerekesszékbe: leugrottam egy négyemeletes ház tetejéről. Ezt követően ismerkedtem meg a sporttal, először a kosárlabdával.

De miért ugrottál? Mi volt az a tragédia, ami miatt úgy érezted, nincs más megoldás?

Nem tudtam elfogadni, hogy a lelkiismeretem ellen éltem: volt egy lelkem és volt egy testem, és a kettő nem volt összhangban. A testi vágyaimat elégítettem ki, és aszerint éltem a mindennapjaimat. Ezzel pedig szomorúságot okoztam az anyukámnak, a barátaimnak. Felismertem, hogy ez nem én vagyok, szerettem volna változtatni, meg is próbáltam, de gyenge voltam. Akkor még nem voltam Krisztus kegyelmének birtokában. Úgy éreztem, üres vagyok, nem tudok másoknak adni, csak szomorúságot, ezért jutottam arra az elhatározásra, hogy eldobom az életem.

Ezzel a gondolattal mentem fel a tetőre. Leugrottam, de végül a Szűzanya kötényébe pottyantam.

Jött ez a négy kerék. Emlékszem, hogy milyen furcsán néztem a nővéremre, amikor azt mondta, hogy ismer boldog kerekesszékeseket. Nem értettem, miért beszél nekem kerekesszékről, hiszen húsvétra otthon leszek.

És otthon lettél?

Igen, de nem úgy képzeltem el az otthonlétet, ahogyan sikerült: négy kerékkel, állandó katéterrel. Emlékszem, amikor Istennel kapcsolatba kerültem, csak azért imádkoztam, hogy tegyen csodát, és engedje, hogy lábra álljak. Aztán az idők folyamán szépen lassan megtanultam – azóta tényleg nap mint nap megélem – hogy „Legyen meg a Te akaratod”.

Visszatérve a balesetre, mire gondoltál, milyen érzéseid voltak fent a tetőn?

Nagyon elkeseredett voltam: előtte összeszólalkoztam a barátommal, aki megütött. Nem az ütés bántott, bár attól égett az arcom. Inkább az, hogy úgy gondoltam, igaza volt, függetlenül attól, hogy senkinek nincs joga megütni egy másik lényt. Az zakatolt bennem, hogy csak úgy változtathatok az egész helyzeten, ha eldobom az életem. Leugrottam hát.

Olyan volt, mintha kiáltást hallanék, de nem tudtam, hogy én kiáltok, vagy akik lent összegyűltek.

Kívülről láttam saját magamat, mintha kiszálltam volna a testemből. Nagyon furcsa érzés volt: megkönnyebbültem, hogy meghoztam a döntést és tényleg megtettem. Azt gondoltam akkor, hogy nincsen már rajtam semmi felelősség. Vége.

De nem lett vége. A „Szűzanya kötényébe” estél. Szomorú voltál, hogy nem sikerült?

Nem, már akkor megéltem, hogy jó, itt vagyok, valaki nem hagyta, hogy meghaljak. De hogyan tovább? És attól kezdve folyamatosan kaptam a kegyelmet. Rá egy évre megkeresztelkedtem. Azelőtt nem voltam hívő, templomba se nagyon jártunk. Persze anyukám minden egyes ünnep alkalmával elmondta az aktuális történetet a kis Jézusról, meg Jézus kereszthaláláról, de nagyjából ennyi. Valami sajátos hitem volt gyerekként: amikor meghalt a nagymamám, azt képzeltem, hogy ő a közvetítő köztem és a Jóisten között, mert hogy én hogyan is szólhatnék őhozzá. Aztán Budapesten felkarolt egy fiú, aki tagja volt egy katolikus közösségnek, és elvitt kosárlabdázni. A későbbi keresztanyám, Ágota pedig Kaposváron vitt el a Szent Imre közösségbe.

Amikor tragédia, vagy baleset történik, az ember hajlamos Istent okolni. Voltak hasonló érzéseid?

Az a tapasztalatom, hogy a tragédiák, vagy pofonok mindenféleképpen Istenre fordítják az ember tekintetét: vagy istentagadást, vagy Istenhez fordulást váltanak ki az emberekből. Velem az utóbbi volt erősebb: elkezdtem hinni Istenben.

A teljes cikk elolvasható itt.

Share