Elégséges-e a minimum?

a,t

 Szűzanya hónapjában mi másra vonatkozhatna a címben megfogalmazott kérdés, mint a Szűzanya tiszteletére. És aki most fordul le az olvasásról, annak még utána kiáltom, hogy NEM!

Egy szent asszony, akinek gyerekei kiröpültek már a szülői házból, férje társaságában hetente megtett körutakkal kereste fel gyerekeinek családjait. Anyai főztjével, ajándékokkal, csemegékkel, hasznos apróságokkal és legfőképpen szerető jelenlétével örvendeztette meg őket, örült unokáinak, felmérte, hogy kiért, miért kell imádkoznia. Ha pedig már ott volt, elkérte, elcsente a felhalmozott kimosott, vasalatlan ruhákat, és szeretetből hazavitte kivasalni. És mivel unokái száma néhány év leforgása alatt jóval tíz fölé emelkedett, a szeretet-vasalás végeláthatatlan tevékenységévé vált.

Mivel szent asszony volt, mindig jól esett szent dolgokról hallania, ezért ha valaki dicsérte valamely pap prédikációját, előadásait, ha tehette, beszerezte a beszédeket és vasalás közben hallgatta őket. Amikor egyszer egy híres, nagy rajongótáborral rendelkező atya beszédeit hallgatta immár néhány hete, megkérdeztem tőle, hogy mit gondol róla. Csak annyit mondott, hogy ez a híres előadó sosem beszél a Szűzanyáról.

Azóta sosem vitt rá a Lélek, hogy meghallgassam eme híres pap beszédeit. Ez a rövid mondat azzá a biztos ponttá vált számomra, amelyről rátekintve a dologra, egy pillantással felmérhetem a rejtett lényegét. Mert a lényeg nagyon sokszor rejtve van, elfedik a tettetések, a színfalak, a vallásosnak tűnő szavak, a mély, teológiainak tűnő fejtegetések. És ennek a rejtettségnek fenntartása elsődleges fontosságú a rejtőzködő lényegnek.

A Szűzanya tisztelete ösztönösen vezette el ezt a szent asszonyt arra a felismerésre, amely egyúttal az egyház tanítása is: a Szűzanya minden eretnekségek kiirtója és az Igazságnak tükre. A Szűzanya az a biztos pont, amely felől szétnézve világosan felismerhetjük a rejtőzködő lényeget, ő a hamisság fátylának lerántója.

Fiatal és roppant felvilágosult szerzetes növendékként a Szűzanyának megadtam a tisztelet minimumát, elfogadtam az istenszülőségét, mert dogma, elfogadtam a mennybevételét, mert dogma, énekeltem az előírt Mária-antifónákat, mert bevett szokás, alkalmanként, ha nem tudtam elkerülni, horribile dictu, még rózsafüzért is mondtam. De amikor egyszer valaki keresetlen egyenességgel megkérdezte, hogy miért nem hordom a kordámon a rózsafüzért, ahogy a régi atyák tették, kínomban csak azt tudtam válaszolni neki, hogy miért tenném, hiszen a zsolozsmáskönyvet sem rögzítem fel a kordámra, sőt a fogkefémet sem. Úgy éreztem, hogy lelepleződtem, és magam is meglepődtem a kérdés miatt átélt kínon. De az igazság az, hogy míg a fogkefét szükségesnek tartottam és használtam, a Szűzanya tiszteletét csak elviseltem. Ezért aztán sosem mentem tovább, ezen a téren kínosan óvakodtam minden „túlzástól”. Logikusnak látszó elemzéseket tudtam mondani a máriás túlzásokkal szemben, sürgettem a visszatérést a szentírási alapokhoz, a „normalitáshoz” a mitologikus túlzásoktól.

Ez a túlzástól való félelem valójában azonban a Szűzanya iránti szeretet teljes hiányának megnyilvánulása volt, amely viszont csalhatatlan fokmérőként biztosan mutatta azt, amit magam sem tudtam: hogy hitevesztett, felvilágosult szerzetesként igazából az ő Szent Fiát sem szerettem. Nyoma sem volt bennem az istenfélelemnek, álságos vallásosságomat az értelem és a gőg nyikorgó fogaskerekei sajtolták, és a megszokás olajozta. Száraz, öröm nélküli, pusztaságban bolyongó és legfőképpen gyümölcs nélküli „hit” volt az enyém, igazából a hit teljes hiánya, miközben a gőg a nagy szentek misztikus sötét éjszakáját vélte felfedezni állapotomban.

Sok évvel később, amikor nap-nap után a nagyvárosi dugóban vezetve türelmetlenségem miatt már magamnak is elviselhetetlen voltam, kínomban rózsafüzért kezdtem imádkozni, pusztán azért, hogy eltereljem a figyelmemet, és legalább addig se szidjam körülöttem közlekedő sorstársaimat. Egy évnyi rózsafüzér után egyre erősödő nyugtalanság vett erőt rajtam. Egyre súlyosabban éreztem az Úrtól való mérhetetlen távolságomat: a megtérés utáni vágy öntött el, de azt sem tudtam, hogyan kezdjem.  Pedig már el is kezdte bennem a Szűzanya, elvezetett Szent Fiához: elkezdtem naponta egy órát esedezni az oltáriszentségben jelen lévő Úr előtt a megtérés kegyelméért, és minden megváltozott.

Itt, az ő Szent Fia előtt világosodott meg számomra, hogy a Szűzanya volt az, aki a megtérés kegyelmét kiesdte számomra, és a hittel együtt minden kegyelmet, amelyekben érdem nélkül részesültem. Ő volt a vincellér, aki nekem, terméketlen fügefának kikönyörögte az utolsó, kegyelmi évet. Személyes és minden felülíró biztos tapasztalatom lett, hogy anyja ő a szép szeretetnek, az istenfélelemnek, a hitnek és a szent reménynek. Ő minden kegyelmek közvetítője, mert nála van az út és az igazság minden kegyelme, nála az élet és erény minden reménye.

Azóta az Úr kegyelméből időnként fel-felsejlik számomra, hogy a Szűzanya, aki az egyház történelme során mindig a keresztények segítsége volt, a végidőkben egészen különleges jelentőségű, központi szereplője az üdvösségtörténetnek. És amikor végidőkről beszélek, azt az időszakot értem alatta, ami közvetlenül a mi Urunk második eljövetelét előzi meg.

A teljes cikk elolvasható itt

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.