„Az én békémet  adom nektek”

VargaLpüspök

Varga László kaposvári megyéspüspök elmélkedése nyomán

Több éve már, nem hagy nyugodni az a gondolat, hogy mi az összefüggés az ellenségemmel való megbékélés és a saját magam elfogadása között. Időről időre előjött ez a kérdés. Mindig mélyebbre kellett ásnom e gondolat mentén és önmagamban is, hogy eljussak a megértés legelső fázisaihoz. Ehhez meg kellett ismernem Varga László püspök élettörténetét, vívódásait, és azt az őszinte önvallomást, ami kirajzolódott a Világmisszió Országos Ünnepén pár évvel ezelőtt mondott tanúságtételében.

A katonaságnál tértem meg, akkor kezdtem az evangéliumot olvasni, Krisztust követni – kezdi történetét Varga László püspök. A katonaság alatt folyamatosan közösségeket szerveztem, hogy tovább tudjam adni az evangéliumot, hogy másokat is meg tudjak fertőzni a kereszténységgel. Két évet voltam katona Lentiben, és amikor leszereltem a központi szemináriumba kerültem Budapestre.

Az életemet már akkor összekapcsolta a Szentlélek a szegényekkel, a sérültekkel, konkrétan a mozgássérültekkel. Minden hétvégémet a mozgássérültek Marczibányi téri intézetében töltöttem. Akkor még nem tudtam, hogy mit készít elő nekem az Isten. Egy hónapja jártam már oda és lelkesen tologattam a kerekesszékeseket a Margit-szigetre, meg a körútra. Egyszer csak azt mondta nekem az egyik lány:

„Vedd tudomásul, hogy nem akarok a szereteted tárgya lenni. Én nem azért vagyok, hogy te jó pontot szerezz a Jézuskánál. Vagy a barátom leszel, vagy menj el.”

Nagyon megdöbbentem. Tényleg úgy álltam hozzá, hogy én teszem a jót, mert én keresztény vagyok, mert én még kispap is vagyok, ők pedig elfogadják a jót. Eszembe sem jutott, hogy ez neki milyen megalázó, hogy ez nem kölcsönös. Nem oda-vissza kapcsolat, hanem én vagyok, aki jót teszek, ő pedig elfogadhatja, vagy elutasíthatja.

Volt egy rákbeteg néni, akihez elhívtak a lányai. Amikor meggyóntattam, megáldoztattam és feladtam a betegek kenetét, megkérdeztem, mi az, ami miatt a legjobban szenved. Azt válaszolta, hogy attól szenved legjobban, hogy egész életében a lányait, az unokáit szolgálta, most pedig kénytelen elfogadni az ő szolgálatukat. Azt válaszoltam ennek az asszonynak, hogy soha ennyi jót nem tett a lányaival. Amíg szolgálta őket, addig csak maga növekedett a szeretetben, ők pedig csak elfogadhatták a szeretetet. Egyirányú utca volt. Most megengedi, hogy a lányai növekedjenek a szeretetben, mivel elfogadja a szeretetüket. Ekkora jót még nem tett velük.

A szeretet kétirányú utca. Ez a különbség a jótékonykodás és a felebaráti szeretet között.

A Jóistennel is így vagyunk. A vallásgyakorlatunkkal legtöbbször megvédjük magunkat a Jóistentől. Elvégezzük az imáinkat és nyugodtak vagyunk, mert a lelkiismeretünk tiszta. Kipipáltuk, minden rendben. Elmondtam azt, amit vállaltam, elmegyek misére, különböző felajánlásokat teszek Istennek, de ez még mindig csak egyirányú. Jótékonykodok a Jóistennel. Van ebben egy béreslelkület is: tartom a markomat. Imádkoztam, misére mentem, Szentírást olvastam, sőt, adtam a szegényeknek is, akkor nekem jár a kegyelem, jár a béke és jár majd a mennyország is. Üzleti kapcsolatban  vagyok Istennel, ami nem méltó a vele való kapcsolatunkhoz. A vallásgyakorlás jó, csak nem jól csináljuk.

Ott kezdődik az ima, amikor megengedem Istennek, hogy találkozzunk és megváltoztasson. Amikor átrendezheti az életemet, az időbeosztásomat, a pénztárcámat, a kapcsolataimat, a komfortzónámat.

Ekkor kezdődik a kapcsolat. Addig csak én tettem valamit és nem engedtem meg, hogy Isten is tegyen valamit velem. Az egész kereszténységnek ez a titka: hogy Isten tehessen velem valamit. Hogy Isten meg tudjon változtatni. De ehhez találkoznunk kell. Ehhez együtt kell lennünk. Ehhez hallgatnom kell rá. Ehhez be kell fogadnom azt, amit ő mond nekem a Szentlélek által. Istennek van mondanivalója.

Egy évvel a szentelésem után öszszetört az életem. Úgy gondoltam, méltatlan vagyok a papi hivatásra. Ennek egészen egyszerű oka volt: nem tudtam szeretni az ellenségeimet. Számomra az ellenségszeretet az evangélium szíve közepe. Próbáltam, és nem ment. Ekkor találkoztam olyan papokkal, akik a katolikus karizmatikus megújulás tagjai voltak. Ezek az atyák imádkoztak fölöttem, meggyógyultam és meggyógyult az önmagammal való kapcsolatom is. Annak, hogy nem tudtam szeretni az ellenségeimet az egyik oka az volt, hogy nem szerettem saját magamat, a bűnös énemet. Nem mertem elhinni azt, amit pedig mindenkinek mondtam, hirdettem: téged feltétel nélkül szeret a Menynyei Atya. Ezt csak magamról nem hittem el. Mindenki másról igen.

Amikor imádkoztak fölöttem az atyák, azt az ajándékot kaptam a Szentlélektől, hogy életemben először átéltem evidenciaként, a sejtjeimben, hogy úgy, ahogy vagyok, feltétel nélkül szeret az Isten. Ez a tapasztalat meggyógyított. Mikor ezt átéltem, meglátogattam a barátaimat és mindenkinek elmondtam, hogy nem akarok más lenni, csak katolikus pap.

Nemrég konfliktusba kerültem egy pap társammal. Tudtam, hogy baj van, mert felébredtem, és eszembe jutott, amiről este vitatkoztunk. Engem a Jóisten mindig hajnalban figyelmeztet, mert este tompa vagyok. Mondhat, amit akar, elalszom, de reggel éber vagyok és a szívem is éber. Olyankor szokott súgni. Eszembe jutott az illető, és amit mondott. Gyártottam magamban az érveket, és ez a legbiztosabb jele, hogy nagy baj van. Nem akarok megváltozni, hanem azt akarom, hogy ő változzon meg. Lássa be, hogy nekem van igazam… Mentem az Úr elé a csendben, a szentségimádásban. Mivel ebben a csendben állandóan bekúszott az előző napi párbeszéd, meg az illető személye, tehetetlen voltam. Van egy nagyon egyszerű gyakorlatom, a hit  lépései. Úgy gondoltam, ezt megteszem, és akkor minden rendben lesz.

A hit lépései három egyszerű dolog: megköszönöm Jézusnak, hogy abban a helyzetben, ami nekem nagyon kellemetlen, jelen van. Átadom neki az egész problémát. Kérem, hogy dicsőítse meg az Atyát ebben a helyzetben.

Ezt a három lépést én megtettem, és a Szentlélek azonnal válaszolt. Első gondolatom az volt: hogy ha haragszol, bocsáss meg! Telitalálat volt. Ezzel kezdődik. Kész vagyok megváltozni. Kész vagyok megengedni Istennek, hogy átalakítson és megváltoztasson. Amikor ezt megtettem, akkor béke lett.

A felebaráti szeretet kétirányú utca. Meg kell engednem, hogy Isten engem megváltoztasson. Ez min-den imának és szentségimádásnak a lényege. Növekednem kell tovább a szeretetben, és ennek az a tétje, hogy mindig változnom kell. De mi nem akarunk változni. Azt akarjuk, hogy változzon meg a világ. Változzanak meg a püspökök, a papjaink, a szomszédok, a férjem, a feleségem, az unokák, mert nem jól mennek a dolgok. Ott kezdődik minden, amikor megértjük, hogy a világ akkor változik, az egyház akkor változik,  és mindenki akkor változik, ha én elkezdek változni. Ez a lényeg. Ettől félünk. Csak ne változtasson meg. Ne kelljen elhagynom a rossz szokásaimat, az előítéleteimet, az ítélkezéseimet, a bebiztosított rendszeremet, amik mind akadályoznak a szeretetben való növekedésemben.

Az életem értelme és kiteljesedése pont az, hogy növekedjek a szeretetben a halálomig.

Soha nem látott mértékben fogunk növekedni a szeretetben, mert találkozunk a Szeretettel, az élő Istennel. Ez a találkozás életünk legfontosabb és talán legszebb pillanata lesz.

*

Ha van bennünk feltétlen szeretet, akkor rátalálunk a megbékélésre. Megbékélésre Istennel és embertársainkkal. Akkor nemcsak ismerősen fognak csengeni János evangéliumának sorai, hanem valós értelmet kapnak Jézus mondatai, amikor a feltámadása utáni vasárnap este megjelent tanítványainak és úgy köszöntötte őket: „Békesség néktek!”

Varga László püspök tanúságtételét lejegyezte: Seregély István

Forrás: Világposta, 2021/1. szám

Share