1986. január 3-án a körzeti nőgyógyász beutalt az egyik budapesti klinikára, mert a terhesség első hónapjaiban szokásos, kötelező rákszűrés, eredménye” P4-es citológiai lelet lett. A klinikán az első hét alapos kivizsgálással telt el. Izgatottan és mégis reménykedve vártam a laboratóriumi eredmények megérkezését. 

Tizenegyedikén, amikor hozzám értek, a professzor anélkül, hogy bármi mást mondott volna, megkérdezte, hogy hány élő gyermekem van? Olyan oda nem illőnek látszó és rosszat sejtető volt ez a kérdés, hogy nem is tudtam hirtelen válaszolni. Vizit után behívtak a professzor szobájába, az osztályos orvossal várt rám. Közölték, hogy rosszindulatú daganatom van, és ezért azonnali közbeavatkozásra, operációra van szükség.

– Nem áltatjuk Önt. Látnia kell a helyzete súlyosságát, mert ha jobbnak hinné, mint amilyen, akkor esetleg a gyerek megszületése utánra akarná halasztani a műtétet. Márpedig nincs idő a halogatásra. Ha napokon belül eltávolítjuk a méhét – ami természetesen egyúttal a terhesség megszakítását is jelenti – még lelsz esélye a túlélésre, különben nem.
Nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Csak azt hajtogattam:
– De ez a gyerek már él, mozog.

A két orvos egymást támogatva próbált meggyőzni:
Számoljon asszonyom! Mi több, a négy vagy az egy? Magának már van négy élő, egészséges gyermeke, ha nem egyezik bele, nem tudja felnevelni őket. Rájuk kell gondolnia! Anyára van szükségük és nem egy sírra, ahová virágot vihetnek.

Iszonyú érzés volt szembekerülni ezzel a rettegett betegséggel és azzal a helyzettel, hogy az életem ára: megöletni a gyermekemet.
Attól kezdve nem volt nyugalmam, gyötört ez a választási kényszer. Egyik megoldást sem találtam elfogadhatónak. Nem akartam, hogy elvegyék tőlem ezt az ötödiket, ugyanakkor hatott rám az is, amit az orvosok és az egész kórházi légkör, a nővérek és a betegek sugalltak. Nehéz anyagi körülmények között éltünk és alig több mint ötven négyzetméteres lakásban, a legidősebb gyermekünk is csak kilencéves volt, rokonainkra nem számíthattunk. Ilyen helyzetben talán tényleg felelőtlenség itt hagyni a férjemet öt vagy négy kicsivel. Ezt mondta az eszem, a szívem azonban azt, hogy nem szabad egy másik ember élete árán meggyógyulni. Kinek van joga megmondani, hogy nem szabad egy másik ember élete árán meggyógyulni. Kinek van joga megmondani, melyikünk élete a fontosabb? A napok közben teltek egymás után és már nem lehetett tovább halogatni a döntést. Az orvosok tapintatosan, de érezhető türelmetlenséggel sürgették a beleegyező nyilatkozat aláírását.

Nyugtalanságomban a folyosókat járva gyakran láttam, amikor mentősök rohantak be inkubátorban egészen kis babát hozva. Lám, az emberi tudás őket már valószínűleg képes lelsz életben tartani, bárcsak az én kicsimnek is legalább annyi esélye lenne, mint egy ilyen koraszülöttnek! A végső döntés előtt magamra maradtam, rá kellett döbbennem: nincs ember, aki segíteni tudna! És abban a pillanatban, ahogy ezt felismertem, megérkezett a segítség! A tudatom alól, a lelkem mélyéből megvilágosodott bennem az ő neve, az Övé, akire gyermekkorom óta még csak nem is gondoltam.
– Uram, olyan vagyok, mintha keresztre feszítettek volna. Kérlek, segíts!

Bementem a kórterembe és a kimerültségtől elaludtam. Álmomban egy férfihang szólt hozzám:
“Ne öld meg a gyermekedet! Én adok erőt.”
Hetek óta először ébredtem derűsen, aggodalom nélkül.
A nővér éppen akkor jött be a bébidoppal. Ezzel a műszerrel az anyák naponta meghallgathatták a méhükben lévő baba szívhangját. Ezt nálam a tervezett beavatkozás miatt eddig elhagyták. Most én is magamhoz hívtam a nővért:
– Kérem, jöjjön ide is, hallgassuk meg a baba szívét!

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2020. március 9.