Isten szeretete és a viszonzatlan szerelem

alt

Minden úgy másfél éve kezdődött. Az ágyamon feküdtem, és azt kérdeztem Istentől, hogy mi értelme a szerelemnek. Éppen szakítottam a barátommal, ugyanis rájöttem, hogy egyszerűen nem tudom viszonozni a szerelmét. Kedveltem, sokat tanultam tőle, és mai napig hálás vagyok neki, de inkább csak egy barátomnak tartottam, mintsem a szerelmemnek.

 

Mi értelme a szerelemnek, ha azzal vagy mást bántok meg akaratlanul, vagy én sebződöm meg? És különben is: én még sosem voltam igazán szerelmes. (Itt kiemelném, hogy a színészek iránt táplált rajongás nem vehető komolyan ebből a szempontból. ;) ) Mi van, ha soha nem is leszek? Tudok egyáltalán szeretni bárkit is?

Ezek után fogalmazódott meg bennem nagyon erősen egy ima: „Uram, taníts meg szeretni, és készíts fel a hivatásomra!” Isten meghallgatott, de azt hiszem nem úgy válaszolt, ahogy számítottam rá…

Fél évvel később egy táborban találkoztam egy sráccal, akivel aztán sokat beszélgettem, és több programon is voltunk együtt. Szép lassan beleszerettem. Eleinte elhessegettem magamtól a gondolatot, de egy idő után már nem tudtam tovább tagadni az igazságot: menthetetlenül belezúgtam, nincs mese.

Mikor végre rávettem magam, és feltártam előtte az érzéseim, ő nagyon tiszteletteljesen, megértően és kedvesen közölte velem, hogy bár kezdetben volt benne ismerkedési szándék, ő nem érez úgy, ahogy én, és nem tud úgy szeretni, mint én őt.

Na, -- gondoltam én – ennyit a szerelemről. Vissza az eredeti teóriámhoz: semmi értelme. Így is, úgy is csak fájdalom a vége. Miért adta ezt az érzést Isten? Miért engedte meg, hogy összetörjön a szívem?

Ahogy az már csak lenni szokott az első nagy csalódás után, hónapokig csak bőgtem, és melankolikus dalokat hallgattam. Bármit láttam/hallottam, bárkivel beszélgettem, mindenről csak ő jutott eszembe. Egy idő után már imádkozni sem tudtam rendesen.

Egyik este, mikor imádkozni próbáltam  és a szobámban függő Jézus kép előtt ülve, könnyázott arccal századszorra is feltettem ugyanazt a kérdést, hogy -- „De miééééért?” -- egyszer csak választ kaptam: „Nézd, annyi mindenki van, akire pazarolhatnád a szeretetedet, mert szomjaznak rá, de senkitől nem kapnak.” Nagyon meglepődtem és elhallgattam. De nem ez volt az utolsó válasz, amit Istentől kaptam…

Pár héttel később részt vettem egy hétvégén, ahol több barátom is ott volt. Az egyikük szóba hozta azt a közös ismerősünket, akibe beleszerettem. Kérdezte, hogy hol van, és miért nincs itt. Valamit kínosan motyogtam arról, hogy épp külföldön dolgozik. Ezután bementünk egy templomba, ugyanis keresztút volt a következő programpont. Mondanom sem kell, nem Krisztus szenvedésén járt az agyam. Azon drukkoltam, hogy ne bőgjem el magam, mert aztán magyarázkodhatok, hogy mi bajom.

Valahol az ötödik stáció környékén azt hittem, kimegyek a templomból, mert nem bírom ki sírás nélkül. Istenem, hogy fájhat ez az egész ennyire, pláne úgy, hogy nem is történt köztünk semmi?  Egyszer csak felnéztem az előttem álló keresztre, amin Krisztus porcelánból megformázott teste függött. „Annak tud ennyire fájni, aki ennyire tud szeretni. Nézz csak rám!” Teljesen megdöbbentem. Ahogy Jézus sebeire emeltem a tekintetem, a szavam is elállt. Nem erre a válaszra számítottam.

Télen még jelentkeztem egy olyan képzésre, ami 12 kvázi lelkigyakorlatos hétvégét foglal magába, és 2 éven át tart. Tavasszal volt az első alkalma. Már épp elkezdődött a program, amikor nyílik az ajtó  és ezt nem hiszem el…, ő áll az ajtóban. Ennyit erről. Úgy látszik, ezek a lelkigyakorlatok sem az Istennel való kapcsolatomról fognak szólni, hanem arról, hogy hogyan éljem túl az egészet sírás nélkül, úgy hogy közben a lelkem haldoklik attól, hogy egy karnyújtásnyira vagyok tőle, akit szeretek, de ezt többet nem mutathatom ki neki. Egyik este ki lehetett menni imát kérni. Kimentem. Nem mondtam imaszándékot, csak elkezdtek imázni értem.

Magam előtt nyitott tenyerekkel imádkoztam. Az egyikük a kezét a tenyeremre helyezte, és elkezdte lefelé tolni. Én nem tudom miért, de ellene tartottam. Ekkor kedvesen megszólalt: „Úgy érzem, Isten azt üzeni neked, hogy tedd le a fegyvert. Nem kell mindig harcolnod. Főleg nem ELLENE.” Bumm. Ekkor átszakadt bennem egy gát, leengedtem a kezem, és az addig visszatartott érzelmeim elárasztottak. Ekkor jöttem rá, hogy bár nem mertem bevallani magamnak, de már hosszú ideje dühös voltam. Istenre. Miért hagyta, hogy ekkora csalódás érjen? Miért szenvedek még most is az egésztől? És Ő, Isten, mégis hol volt ebben az egész történetben??? Rájöttem, hogy az ellen az egyetlen személy ellen küzdök, Aki segíteni tud nekem, vagyis Az ellen, aki jobban ismer engem mindenkinél, és Aki engem és a szerelmet is alkotta. Újra hozzám fordult a közbenjáró, és ezt mondta: „Isten azt üzeni, hogy ne mondd azt, hogy nem tudsz szeretni. Ő szeret téged és ez elég. Ő megtanít téged, hogy hogyan kell szeretni.” Hát ez elég egyenes válasz volt arra, a már 1 éve tartó imámra, hogy tanítson meg szeretni.

Nyáron újra összefutottam egy táborban a szívemnek kedves emberrel. Már képes voltam felszabadultan, tök jókat beszélgetni vele. Ekkor már átadtam az egészet Istennek. Átadtam Neki az érzelmeim, félelmeim, szomorúságom. De attól még mindig sajgott a szívem, és nem tudtam teljesen csak Istenre koncentrálni. A tábor végén összeszedtem minden bátorságom, és beszélgetésre hívtam az illetőt. Mindent sikerült vele tisztáznom, és már sokkal könnyebben el tudtam engedni a rózsaszín ködöt. Így egy szimpla, de király barátság vehette kezdetét.

Még aznap este imát kértem az egyik barátomtól, mert úgy éreztem, az egy hetes szolgálat a táborban, meg a tisztázatlan érzelmeim, teljesen kimerítettek. Különben is: körülöttem mindenki boldog volt, és arról mesélt, hogy hogyan találkozott a táborban Istennel. Én örültem nekik, és szívesen hallgattam őket, de valahol a szívem mélyén megszólalt a kis ördög: „És a te imáidra hol válaszolt a Nagy Isten? Hmm? Egyáltalán létezik? És ha létezik, akkor egyáltalán érdekled Őt? Hol volt Ő, amikor összetört a szíved? Biztos csak azt akarta, hogy fájjon…”

A barátom, akit megkértem, elkezdett imádkozni értem. Közben ráhajtottam a fejem egy padra. Gondoltam ez is olyan ima lesz, mint amilyen a többi volt az utóbbi időben: Válaszok nélküli, érzelemmentes. De azt hiszem már hozzászokhattam volna, hogy Isten pont azokat az alkalmakat/szituációkat szereti leginkább kihasználni, amikor legkevésbé számítok rá. Egyszer csak hónapok után először újra elkezdtem sírni. Egy ideje már elástam az érzelmeim, mivel úgy gondoltam, hogy úgysem származik belőlük semmi jó, és különben is gyengeség bármiféle érzelmet mutatni, de ekkor akár akartam, akár nem, minden felszínre került. És sorra kaptam Isten üzeneteit és válaszait a kérdéseimre: Ott volt velem végig. Ott volt velem, mikor szerelmes lettem és akkor is, amikor összetörtek az álmaim. Amikor sírtam, akkor velem együtt sírt, és nem egyedül hordoztam a terhem.

Ő volt az, aki megtanított szeretni, Ő bennem lakik, és Ő volt az, aki rajtam keresztül szerethette egy embertársam. Ha azt hiszem, hogy nem tudja milyen visszautasítottnak lenni, akkor nézzek csak fel a keresztre. Ő feltétel nélkül szeret mindenkit, mégis a legtöbben visszautasítják Őt. Az a kitartó reménykedés, ami a csalódás után is bennem volt, kicsit hasonló ahhoz, ahogy Isten is mindig újra és újra próbálkozik, és sosem adja fel az irántunk való szeretetét, akkor sem, ha mi visszautasítjuk Őt. Mivel tényleg szerelmes voltam, és igazán szerettem, ezért teljes szívemből azt akartam, ami a másiknak a legjobb. Tehát figyelembe vettem a szabad akaratát, és tiszteletben tartottam és tartom azt mindvégig, bármilyen döntést is hoz, akár tetszik, akár nem. Isten is épp így tartja tiszteletben a mi döntéseinket.

Az ima után mondtam annak, aki imádkozott értem, hogy 9 hónapnyi kérdéseim válaszolta meg. Mire mosolyogva azt felelte, hogy az pont egy várandósságnyi, születésnyi idő. És valóban. Valahol azt is mondhatnánk, hogy újjászülettem Isten szeretetének a hatására. Röviden, Isten azért adta ezt az egész történetet, hogy tanulhassak az isteni szeretetről: milyen feltétel nélkül szeretni a másikat a hibáival együtt és elfogadni úgy, ahogy van. Milyen megbocsátani. Milyen, amikor már nem magam körül forognak a gondolataim, hanem más van a középpontban. Milyen az, amikor visszautasítanak, de te nem adod fel, csak szeretsz tovább, és hagyod, hogy megsebezzenek. Milyen tiszteletben tartani a másik szabad akaratát akkor is, ha nehéz.

Minél inkább szeretsz, annál könnyebben sebződsz meg, de ennek ellenére mégis megéri. Csak nyitott kezekkel tudsz adni és kapni, de úgy vagy a legsebezhetőbb is. Ha ökölbe zárod a kezed, kevésbé éri fájdalom a tenyered, de nem tudsz élni, érezni, szeretni és szeretve lenni. Ahogy ezt C. S. Lewis fogalmazta meg a Szeretet négy arca c. művében:

„Nincsen biztos befektetés. Ha szeretsz, sebezhető vagy. Szeress bármit, és biztosra veheted, hogy megszakad a szíved, de legalábbis sebet kap. Ha érintetlenül meg akarod őrizni, ne add senkinek, még egy állatnak se! Óvatosan bugyoláld be mindenféle kis hóbortba és kedvtelésbe, gondosan kerülj minden kötődést; zárd be jól önzésed ládikójába -- vagy koporsójába! De ott a koporsóban -- ott a biztonságos sötét, fülledt éjszakában elváltozik majd. Nem törik össze, törhetetlen, áthatolhatatlan, megválthatatlan szív lesz belőle. A tragédiának vagy legalábbis a tragédia lehetőségének egyetlen alternatívája van: a kárhozat. A Mennyországon kívül pedig csak egy helyen lehetsz teljes biztonságban a szeretet veszélyeitől és izgalmaitól, ez pedig a Pokol.”

A csalódásom után én is magamba fordultam. Elástam az érzelmeim, és féltem, hogy többé nem leszek képes szeretni senki mást. De ezután a közbenjáró ima után, mikor Jézus nevében parancsoltunk a félelmeimnek, tudtam, hogy ez nem igaz. Isten megtanít majd újra szeretni, akkor is, ha most nem úgy érzem. Istennek adtam a szerelmem, hogy mindazt a szeretetet, amit én már soha nem adhatnék át vagy mutathatnék ki, azt Ő közvetítse felé, és öntse ki rá a szeretetét. És mindez még nem a történet vége.

A nyáron elutaztam a közösségemmel Franciaországba is, Paray-le-Monial-ba. Ebből a városból indult ki Alacoque Szt. Margit révén Jézus szívének tisztelete. Különleges légköre van a helynek, amit szerintem annak köszönhet, hogy szinte 0-24 órában van szentségimádás a település valamelyik kápolnájában/templomában. Egyik alkalommal épp egy csendes kápolnában imádkoztam. Az imám egyszerű volt. Ahogy azt még régen egy hívő mondta az arsi plébánosnak (Vianney Szt. Jánosnak): én néztem Őt és Ő nézett engem az oltárról.

Nem vágytam másra, csak nyugalomra és arra, hogy örökre ott maradhassak Jézus lábainál. Megfogalmazódott bennem egy mondat: „Jézus, én a barátod szeretnék lenni.” Erre életem egyik legmeghatározóbb mondatát kaptam válaszul: „Én pedig a szerelmed.”

Alacoque Szt. Margitnak egy látomásban Jézus megmutatta a szívét, ami lángol az emberek iránti szeretetétől. Megmutatta neki, hogy arra vágyik, hogy szerethessen és Őt is szeressék. De sokan visszautasítják ezt. Megkérdezte Tőle, hogy tudja-e Őt szeretni mások helyett is.

Hiszem, hogy Jézus ma is teljes szívéből vágyik arra, hogy szeressük Őt. Vágyik rá, hogy teljesen átadjuk magunkat neki, úgy ahogy Ő is átadta magát nekünk. (Ez nem azt jelenti, hogy mindenkinek egyházi pályára kéne lépnie, „csupán” azt, hogy mindenestül rábízzuk magunkat.) Isten vágyik rá, hogy eggyé válhasson velünk, ahogy a férj és feleség is eggyé lesz. Ő több akar lenni számunkra, mint egy egyszerű barát. A végtelen és mindenható Isten valamilyen felfoghatatlan oknál fogva olyan szeretettel szeret minket, amit mi itt a földön leginkább csak a szerelemhez tudunk hasonlítani. Mi a Te válaszod Isten szerelmére?

Ez az írás az Ösvény Magazin utolsó nyomtatott számában jelent meg. A lap munkatársai ezután a Szűk ösvény hitvédelmi oldalon publikálják írásaikat. Sok sikert és Isten áldását kérjük további tevékenységükre. A szerk.

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.