A szomjazónak ingyen adok az élet forrásának vizéből (1)

Igen, Uram, szomjaztunk és szomjazunk Rád, az igazi Forrásra, de túl sebzettek vagyunk, hogy ezt a szomjúságot észlelni tudjuk. A Te gyógyító szereteted nyomán imacsoportunk még nagyobb lendülettel igyekszik Feléd, köszönet és hála érte Neked, Uram!

Imacsoportunkat még tavasszal meghívta egyik testvérünk fia Baranya megyei házába négy napra. Az időpontok egyeztetése után ez az idő július végére esett. Jó lesz együtt lenni a testvérekkel, ez volt az első gondolatom és majd sokat fogunk imádkozni is!

 

Imacsoport vezető vagyok és hirtelen nagy felelősséget, mondhatni félelmet éreztem, hogy minden Isten akarata szerinti legyen ez alatt az idő alatt.

Különféle nehézségek merültek fel: milyen lesz az elhelyezés, jut-e mindenkinek kényelmes ágy, hogyan oldjuk meg az étkezést, hiszen Dióspusztán, ezen az eldugott kis faluban még élelmiszerbolt sincs. Mi legyen a témája az együtt töltött időnek, esetleg lelkigyakorlatnak. Imában fordultam az Úrhoz, mit tegyünk. Nagyon gyorsan megkaptam a választ.

Az Emmausz közösség csoportvezetőinek már két alkalommal volt lelkigyakorlata a „Belső sérülések gyógyulásáért” című saját használatra kiadott kis füzet alapján és sok lelki sérülés, fájdalom enyhült az imádság hatására. István atya helyesnek találta az elképzelést, és amikor nagy merészen még Oltáriszentséget is kértem a lelkigyakorlatra (hiszen a templom messze volt), ebbe is beleegyezett. Volt még egy kérdésem: helyesnek találja-e, ha a közeli helység beteg plébánosát házszentelésre elhívjuk és mindannyian imádkozunk érte. István atya ezt is helyeselte és biztos vagyok benne, hogy itthon imádkozott értünk, mert annyi kegyelemben volt részünk, hogy ezt még legmerészebb álmainkban sem mertük volna remélni.

(Borbála)

1.

Zaklatottan rohantunk, menekültünk ki a városból. Egy kis csapat voltunk. Mintha üldöztek volna. Szívünkben bűnökkel, rosszindulatokkal, megoldatlan helyzetekkel. Nem viharos éjszakai szélfúvásban indultunk, hanem verőfényben, nagy melegben, de zaklatottan. Lett is belőle baleset.

Hála Istennek csak koccanás, hat autó… Közülük csak a mienknek lett egy kis baja. Erre leálltunk, mármint a „lelki rohanással”, imádkozva megérintettük az Oltáriszentséget és átrendeződtünk. Az Ő bölcsessége szerint és az Ő illatával folytatva az utat… Kellett ez a leállás, kellett az ima. Nagylelkűségből ajándékként kaptuk a helyet, a szállást, és velünk volt az „Eledel”. Mindez testvéri szeretetben, Ábrahámok és Sárák egységében.

Jómagam erős szédüléssel küszködtem, meg émelygéssel és nehezen viseltem el a nagy meleget, meg a szűrt fényt. Tudtam azt is, hogy rövid időre munka ügyben vissza kell mennem Budapestre, a városba. Közben minden ment rendben a maga útján. Testvéremért ─ aki lefelé is kormányosunk volt már ─ imádkoztak a testvérek, miközben mi énekeltünk, erősítettünk.

Szolgáltunk énekkel és imádással. Lassan minden lecsendesült bennünk, megnyugodtunk. Harmadnap a közeli faluba mentünk szentmisére, és ott egy testileg sérült atya misézett. Így szolgált, hogy sokan sírtunk, mi, a férfiak is. Lenyugodtunk Isten szárnyai alatt, vagy új életre keltünk? Biztosan itt volt a fordulópont.

A továbbiakban minden simán ment, fel Pestre ugyanazon az úton, ugyanazzal a testvérrel, zúgolódás nélkül. Hosszú, jó, megnyugtató beszélgetéssel észrevétlenül hazatértünk, nyoma sem volt a zaklatottságnak. A Gondviselő ajándékaként még másnap reggel visszatérhettem az imádságba, mintha abba sem hagytam volna. Mindenbe, mindenkibe visszatért a lelki béke. Közbenjárhattam és imádkozhattam testvéremért, most már megnyugodva. Imádság alatt felvillanó képek jelentek meg lelkemben, de nem tudtam, nem merten kimondani. És akkor a velem együtt imádkozó testvérem nyelveken kezdte imádni az Urat. És akkor ki tudtam mondani mindent, széttört a zár és a megkönnyebbülés zokogásában megállíthatatlan erővel dicsőítettem és zokogtam. Mikor értem imádkoztak, nagy, szelíd ajándékot kaptam ráadásnak, túlcsordulóan.

Azt mondta az Úr: A verejtékemmel foglak gyógyítani téged, ne szégyelld, ami veled történik. Ámen!

(István)

Létrehozva 2018. február 6.