A Szentlélek megújította házasságomat

alt

"szeressél azzal a szeretettel, ami benned van, de nem a tiéd"

Csodálatos dolog, hogy arra vagyunk teremtve, hogy szeressünk és befogadjuk a szeretetet. Akinek a lelke legmélyéből hiányzik az igazi szeretet, az mindenféle pótlékokhoz menekül, ezzel próbálja ezt az űrt betölteni - többnyire sikertelenül, s így az emberek élete tönkremegy.

Ezt az életemben is elég keményen megtapasztaltam. A mi házasságunk nagyon korán tönkrement és volt egy olyan időszak, amikor arra gondoltunk, hogy el kellene válnunk. Két gyermekünk is volt. Fűhöz-fához szaladgáltunk, hogy segítsenek nekünk megoldani ezt a problémát. Természetesen, legutoljára - amikor már senki sem tudott segíteni - eszünkbe jutott, hogy van egy jó Isten, akihez fohászkodni lehet. Ekkor gyermekded módon, botladozva elkezdtünk járni az imádság útján.

Az Úr irgalmasan és nagyon szelíden nyúlt utánunk és megváltotta házasságunkat, szeretetet és szerelmet adott nekünk. Már három gyermekünk volt akkor, és úgy éltünk, mint a fiatal házasok. Egészen új szemet kaptunk Tőle, egészen új értékrend vált valóra a mi életünkben. Sok minden, ami addig értékesnek tűnt, értéktelenné vált, és addig értéktelennek látszó dolgok nagyon fontosakká lettek.

Az az ige, ami az Ószövetségben van Jeremiásnál, hogy "örökkévaló szeretettel szerettelek téged, azért terjesztettem rád az én irgalmasságomat, újra felépítlek téged és felépülsz leányom" - ez szívbe markolóan nekünk szólt akkor. Az ige elkezdett szólni fantasztikus módon, és elkezdtünk járni az Úr útján.

Hogy ezt az ajándékot megkaptuk Isten kegyelméből, két év előzte meg, amíg a szívünket készítgettük erre a találkozásra. Ez csak az elindulás volt, az úton járás, a kínlódás és az útkeresés a mai napig is tart. Egy biztos, hogy a mi kettőnk kapcsolata akkor mindig sokkal jobb, amikor a szívünk mélyén, a mi Istennel való kapcsolatunk stabil. Akkor tudjuk igazán szeretni egymást, ha az Úrban szeretjük egymást.

Amit mi szeretetnek neveztünk azelőtt, az csak ömlengés volt.

Mind a ketten önmagunkat próbáltuk boldoggá tenni, illetve görcsösen vártuk a másiktól, hogy boldoggá tegyen minket - és ez persze nem sikerült. Új életünkben megtanultuk, hogy a "szeretni" azt jelenti, hogy a másikért önmagunkat odaadni teljesen. Istenért meg a másik emberért is - így találtuk meg a boldogságot.

Kihatott gyermekeinkre is a mi állapotunk. Nagyon sok mindent kellett rendbe hoznunk. A legfontosabb a gyerekeknél, hogy eléjük éljük a szeretetet. Különösen a serdülő gyerekeknél; nagyon nehéz meggyőzni őket bármiről is szóban. A szó erejében kevésbé hisznek, mint a tettek, a cselekedetek erejében. Olyan sokszor előfordult, hogy a nagy lányaink - az egyik 19, a másik 17 éves - olyasmiről beszélt nekünk, hogy milyen jó, hogy tudta, mit kell tennie, amikről pedig soha nem beszéltünk nekik, csak talán eléjük éltük ezt a lehetőséget, hogy így is lehet csinálni valamit, s ők ezt észrevették.

Új szemet kaptunk arra is, hogy akik az Istent szeretik, azoknak minden a javukra válik. Ez egy alapigémmé vált, mert nagyon sok szenvedésben és megpróbáltatásban volt részünk életünk folyamán. Nagyon sok "miért" volt bennem azelőtt.
Isten szeretetében az a csodálatos, hogy semmit sem enged meg véletlenül. Életünkben ezt egészen az apró dolgokig megtapasztaltuk - ezeket én a hétköznap csodáinak nevezem, amikkel újból és újból erőt, vidámságot, belső békét ad nekünk, és felsegít, ha elkeseredünk.

Ezt egy nagy próbában is megtapasztalhattam, mert amikor az ötödik kislányunk született, két hónappal később agyvérzést kaptam. De ezelőtt a férjemmel éppen arról beszélgettünk, hogy én nem megyek vissza dolgozni, öt gyerek mellett inkább otthon maradok, majd meglátjuk, hogy lesz, az Istenre bízzuk ezt a dolgot.

A születés után két hónappal úgy kaptam agyvérzést, hogy éppen egy közösség volt nálunk, akik imádkoztak értem, éppen egy orvosnő is ott volt, aki injekciót adott, éppen elvittek egy olyan kórházba, ahol a legjobb orvos volt, aki többször megfestette a fejemet, de semmit nem talált. Én fájdalmat csak az elején éreztem, utána már semmit. Az orvosok értetlenül álltak az eset előtt, ugyanis semmit nem találtak, pedig négyszer festették meg a fejemet.

Mai napig azt mondja az agysebész, hogy magát a jó Isten gyógyította meg, mert nem tudják megmagyarázni, hogy mitől volt az agyvérzésem. Ezalatt a hat hét alatt ugyan a gyerekeknek és nekünk is nehéz volt, de ahogy kijöttem a kórházból, betegállományba kerültem, és attól kezdve nyugdíjat kapok. Az Isten megoldotta ezt a problémámat is.

A kórházban csodálatos volt megtapasztalni azt, hogy az Isten végig velem volt. A férjem kilométerekkel távolabbinak tűnt, hiába ült az ágyam szélén. Amikor arról volt szó, hogy meg is halhatok, megtapasztaltam az Isten szeretetét. Ő nem hagy el, Ő mindig ott van velem, bármi is történjen. Persze azt is megtapasztaltam, hogy milyen kicsiny a hitem, és hogy nem vagyok még kész arra, hogy elmenjek.

A kórházban tapasztaltam meg azt is, hogy Máriával imádkozni mennyire hatékony, és milyen csodálatos. Ő volt a társam, mert mással nem imádkozhattam, és csodák történtek ott sorban, mellettem az ágyakon, és az idegosztályon szintén. Az emberekkel való kapcsolatomban érezhettem, hogy az Isten mennyire szeret. Ott éreztem meg, milyen a kiszolgáltatottság, milyen az, amikor az ember egy pohár vízért sem tud elmenni öt lépésre.

Milyen áldás az, ha valaki szeretettel ad egy kanalat, vagy felvágja az ebédre kapott húst, vagy megkérdezi, hogy vagy. Ezekre engem az Isten elég keményen tanított meg, mert elég felületesen viszonyultam az emberekhez, a saját problémáimmal voltam elfoglalva, magamba voltam gabalyodva.

A kórházban Isten kiemelt engem ebből az állapotból és megtanított másokra figyelni - és ezzel elkezdett gyógyítani lelkileg, miután testileg már meggyógyított. Megmutatta, hogy mindenfajta idegeskedésem, gondom, bajom elmúlik, hogyha észreveszem a másik baját, kinyílok mások felé, és az ő problémáját veszem a szívemre és azért könyörgök az Úrhoz, akkor eltűnnek a saját bajaim - és sajnos az ember mindig talál olyanokat, akiknek sokkal súlyosabb problémái vannak, mint neki magának.

A mindennapi szeretetnek a megélésében nagyon lényeges dolog együtt töltekezni.

Én nem hiszek abban, hogy egy héten elég egyszer azért imádkozni, hogy egész héten sikerüljön nekem úgy élnem, ahogy az Úr szeretné.

A gyógyító szeminárium nekem nagyon sokat segített abban, hogy reggelente feltöltekezzem az Úrral, hogy az Ő átölelő, megújító szeretetét magamba fogadhassam. Ez mindig csodálatos erőt ad nekem, és azóta megtapasztaltam, hogy sokkal nagyobb türelemmel tudok viszonyulni a gyerekekhez, a férjemhez és önmagamhoz is.

A másik segítség pedig az, hogy este, amikor lefekszem, mindig az Úr tenyerébe képzelem magam, oda befészkelem magam és örülök neki, hogy Ő beborít a szeretetével, és hogy ez a szeretet egész éjszaka velem lesz és gyógyít. Azelőtt elég sokszor rosszul voltam éjszaka, fölriadtam - főleg a kórház után -, és nagyon sok gondot okozott nekem, hogy megnyugodjak ilyenkor. Amióta esténként az Úr kezében érzem magam, ezek a felriadások elmúltak.

A szeretet olyanok felé, akik elviselhetetlennek tűnnek, bár nem bántottak minket - sokunknak gondot jelenthet. Az én életemben is előfordult ilyen eset. Az illető mindig jó volt hozzám, és mégsem tudtam igaz szívemből szeretni - és ez nagyon bántott. Én mindent megpróbáltam vele szemben, mindent meg is tettem, de szeretni mégsem tudtam.

Ekkor kaptam egy olyan próféciát, hogy "szeressél azzal a szeretettel, ami benned van, de nem a tiéd". Én ezt meghallgattam, leírtam, de nem nagyon értettem. Egyszer ez az illető egy lehetetlen időpontban telefonált, hogy jön, és én borzasztó lelki állapotba kerültem. Teljes kétségbeesésemben letérdeltem és azt mondtam: Uram, Istenem, segíts nekem, hogy a próféciádban mondott szeretetet, amely nem az enyém, megélhessem az illetővel szemben. Mikor eljött ez az ember, elkezdtünk beszélgetni és megtapasztaltam a próféciát. Ki kell nyílni az Úr előtt és engedjétek, hogy működjön bennetek az Ő szeretete.

A másik élményem, ami számomra nagyon csodálatos volt, az az, hogy a betegségem körüli időpontig anyósomat nehezen tudtam elfogadni, és nem tudtam őt helyesen szeretni. Emlékszem, ő sokat segített nálunk, én pedig egyre idegesebb lettem a segítségétől, és egyre rosszabb volt számomra, hogy nem tudom őt igazán elfogadni. Elkezdtem imádkozni azért, hogy az Úr segítsen abban, hogy jobban szeressem őt és formálja egy kicsit őt is. Ő maga is szenvedett a keménységétől, és nem találta a békességet.

Ez az ima körülbelül hat évvel ezelőtt kezdődött, és a mai napra oda jutottunk, hogy nekem nincs anyósom, hanem két anyukám, mert annyira szeretem őt, hogy ez egy csoda.

Most már nem érdekel, ha sok a mosatlan edény, amikor jön. Azelőtt mindent megcsináltam, hogy ne találhasson semmi kifogásolnivalót. Ez egy olyan kapcsolat közöttünk, amely valóban az Isten csodája.

Mindezt azért mondtam el, mert gondolom sokan vannak így, akik nehezen tudnak elfogadni valakit.

Nincs reménytelen eset. Hat év hosszú idő, és volt amikor úgy gondoltam, hogy abba kéne hagyni, mert nincs értelme, és olyankor az Úr mindig szelíden és nagyon finoman figyelmeztetett valami kicsi jellel, hogy folytassam az imát érte, és most már azért könyörgöm, hogy ő is teljes szívvel elfogadja az Urat, mert érzem, hogy ez még hiányzik neki. Rengeteget változott, és ez biztos, hogy az Úr csodája, mert nem hiszem, hogy egy ember természete magától ennyire meg tud változni.

Se reménytelen házasság, se reménytelen kapcsolatok nincsenek az életben. S ha például a nagyobb gyerekeknél problémák vannak, akkor én inkább imádkozni szoktam. Bár elmondom nekik, hogy mi a helyes, mit tegyenek, de ez csak falra hányt borsó, mert nehezen fogadja el a serdülő gyermek a mama tanácsait.

Az Isten kegyelme és szeretete kell ahhoz, hogy kibontsa a gyerekekből a jót és vezesse ezen az úton és ehhez mi csak kis támasztékokat, iránytűt adhatunk és akkor segíthetünk, ha kérnek erre bennünket.


Forrás: emmausz.hu

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.