Mária Franciska nővér tanúságtétele

Budapesten, 1983-ban születtem. Édesapám villamosmérnök, édesanyám orvos, egy testvérem van, bátyám, aki kevéssel idősebb nálam. A családban csak apai nagyszüleim gyakorolták vallásukat; ők reformátusok. Az ő hatásukra lettünk mi is bátyámmal megkeresztelve, még konfirmáltunk is, de sosem jártunk templomba.

Gyerekkori vallási élményeim így alig voltak, de emlékszem, Nagyapám beszélt egyszer Isten örökkévalóságáról, és Nagymamám, amikor náluk nyaraltunk, esténként mindig imádkozott velünk. Nagyon jó erre visszaemlékezni.

Még két érdekes dolog jut eszembe a nevelésemről; szüleim engedékenyek voltak, el is kényeztettek, nem voltak szigorú normák vagy fegyelem. Mégis, nem volt szabad hazudni, és mindig lehetett bocsánatot kérni: utólag rájöttem, ez a vallásosság utolsó nyoma lehetett, vagy a lelkiismeretesség, amit Isten oltott beléjük.

Házasságuk tönkre ment, érettségi évében édesapám elköltözött tőlünk. Én és bátyám édesanyámmal maradtunk. Nagy fájdalom volt ez neki, és én nem tudtam segíteni; zavart, hogy ennyire tehetetlen vagyok, vádoltam is őt magamban, meg sajnáltam is.

Szüleim a válás ellenére minket továbbra is nagyon támogattak, és mindent megadtak, ennek is köszönhető, hogy felvettek a volt Kertészeti Egyetemre, tájépítész mérnök szakra. De egyre önzőbb lettem, és nem találtam a helyemet. Nehezen ment az egyetem is, édesanyámmal való kapcsolatom is romlott, szinte rettegtem, hogy “nem tudom magamat megvalósítani”. Egyre jobban szétszóródtam: barátok, hobbik, pár-keresés… Közben beiratkoztam még egy szakra, de nem tudtam lelkiismeretesen végezni azt sem.

Amikor már nagyon feszült volt a helyzet, szinte semmit sem segítettem otthon, gyakori viták voltak, és az iskolától is csömöröm volt, sikerült – szinte, mint egy kiskapun át megszökni – nyertem egy tanulmányi ösztöndíjat Olaszországba. De hosszútávon ez sem javított a bensőmön, még akkor sem, ha látszólag tágult a látóköröm. Sok bűnbe belementem, amikbe itthon inkább csak belekóstoltam. Vizsgáim egy részén is csak kegyelemből engedtek át.

Amikor hazajöttem, egy vitában majdnem megütöttem édesanyámat. Ezen a ponton szólt a lelkiismeretem: annyira megijedtem magamtól, hogy elmentem pszichológushoz. (Vallásos eszközökre akkor még egyáltalán nem gondoltam.) Igazi megoldás nem született; megállapították, hogy normális vagyok, ebben az életkorban el kell szakadni. Lett is egy párkapcsolatom és elköltöztem otthonról.

Bár meglett a diplomám, munkát nem találtam, és főleg tehetetlenkedés, üresség-érzés, keresés uralkodott bennem. Egyáltalán nem tudtam beosztani az időmet. Szinte állandóan irigykedtem környezetemre, szerencsétlennek éreztem magam, ha nekik valami sikerült. Én nem tudtam önállóan fenntartani magam, szüleim támogattak. Próbálkoztam MLM rendszerrel, Agykontrollal, ezoterikus könyvek olvasásával, jóssal, harcművészettel…

Végül is a párkapcsolat tönkremenetele és a szakítás által hozott ki Isten a mélypontról, ugyanakkor édesapám révén rendszeres munkám lett, és ez is segített. Meghívtak egy Alfa kurzusra, (ami egyfajta bevezetés a kereszténységbe, előadásokkal) ahol Isten megérintett és igazi bűnbánati könnyeket adott. Úgy éreztem, hogy a benső romhalmazomat, a szétesettségemet Neki lehet adni. Ő valahogy össze fogja rakni. Katolikusok tartották a kurzust – hogy ezután tovább haladtam, azt az egyik tag lelki vezetésének és a csoport igazi szeret teljes hozzáállásának, köszönhetem: befogadtak.

Még sok lépés kellett ezután a szerzetességhez: mégis, lelki vezetőm domonkos nővér volt, úgyhogy Isten már ez által is mutatta az utat. Nagyon vágytam gyónni, de ehhez katolikussá kellett válnom. Első lépésként egy atya azt mondta: gondolkozzak az Eucharisztián. (Ő szerintem, már sejtette, hogy nem véletlenül kerültem hozzá, katolikusok közé, és nem véletlenül vágyom gyónni.) De én nem nagyon értettem; akkor úgy gondoltam ősztől elkezdek katolikus hittanra járni, és az alatt “gondolkodom”…

Ebből viszont semmi sem lett, mert megint nyertem egy 3 hónapos szakmai gyakorlati ösztöndíjat Olaszországba. Ez azt jelentette, hogy megszakad az Alfa csoporttal a kapcsolatom, nincs lelki vezetés, se hittan, és nagyon féltem, hogy kint elveszek, visszaesek a bűnbe. Nem is akartam kimenni. Kaptam mégis egy jó tanácsot: ne magamat nézzem, szolgálni menjek ki. Ez segített.

Isten fogta a kezem minden nap: a szállásom lánykollégium volt, amit apácák tartottak fenn (ide szinte csoda volt, hogy én bekerülhettem, mert hivatalosan nem is voltam diák, rászoruló sem igazán, és olasz sem). Ez nem csak segített kicsi napirendet tartani, de minden nap reggel hallgathattam Szentmisét. A napi Evangélium volt a mindennapi kenyerem. Egy idő után, hála az egyik ottani nővérnek, hittanra is járhattam – egy élő hitű latin-amerikai közösségbe, amelyet kapucinus atyák vezettek. Most is előttem, van, amikor a Szentmiséről kérdeztem a plébánost – Miért olyan fontos? Rám nézett, és spanyolos akcentusával és temperamentumával mondta: “Ezért az első keresztények a katakombákban meghaltak, olyan fontos!”

A tanúságtétel elolvasható itt.

Létrehozva 2017. augusztus 12.