„Boldogok vagyunk, mert keresztények lehetünk” – egy iraki pap megrendítő tanúságtétele

http://www.magyarkurir.hu/img.php?id=78892&p=1&img=c_398A1183.jpg

Az esztergomi Szent Adalbert Központ belső udvarán találkozunk. Feltámad a szél, furcsán alakítva a kis szökőkút vízsugarait, hajunkba terméseket fúj. Leülünk egy árnyékos padra, ahol Roni Szalím megrendítő egyszerűséggel, hittel és erővel tesz tanúságot életéről, de mindazok küzdelméről is, akik iraki keresztényként a fennmaradásért küzdenek. Átható tekintete magával ragadó, szavainak és jelenlétének könnyedsége, az átélt nehézségek ellenére, belső örömöt és derűt sugároz…

– Honnan érkezett, és melyik keleti egyházhoz tartozik?

– Először is szeretném megköszönni, hogy eljöttek, hogy beszámoljanak az iraki keresztények helyzetéről. Szír katolikus pap vagyok, Moszulból érkeztem, amely a Ninivei-fennsíkon fekszik Irakban, ahogyan Karakos is, az a város, amely az iraki keresztények kulturális, szellemi és lelki központja volt. Karakosban volt a szír katolikus egyház püspöki székhelye, több mint ötvenezer keresztény élt a városban az Iszlám Állam pusztítása előtt. Gyönyörű hely volt, a Közel-Kelet Vatikánjának is nevezhetjük, hiszen rengeteg templom, monostor található ott. A Közel-Kelet egyik legnagyobb keresztény temploma is itt áll, romos állapotban, a Szeplőtelen Fogantatás- (al-Tahira-) templom, amely az Iszlám Állam hódításakor jelentős károkat szenvedett. Háromezer férőhelyes volt, minden vasárnap négy szentmisét celebráltunk ott, amelyekre teljesen megtelt a templom…

Karakost ugyan felszabadították, de a város szinte teljesen elpusztult. Én jelenleg Erbíl legnagyobb plébániáján teljesítek szolgálatot, ahol paptársammal több mint harmincezer hívőt kell ellátnunk.

– Mi a célja Magyarországi látogatásának? Hogyan kapta a lehetőséget?

– Három paptársammal angol nyelvű képzésen veszünk részt Magyarországon. Nagyon örülünk a lehetőségnek, és sokan hívnak bennünket, hogy tanúságot tegyünk tapasztalatainkról és az iraki keresztények életéről.

Amikor a magyar állam papokból és egyetemi tanárokból álló küldöttsége megérkezett Irakba, találkoztak a szír katolikus püspökkel. Megkérdezték tőle, hogyan tudnak segíteni a papokon, akiken látták, hogy nagyon fáradtak. Püspökünk, Petros Mouche kérte, hogy ha tudják, hívják meg néhányukat Magyarországra, hogy angolul tanulhassanak, és tudjanak pihenni, kikapcsolódni, hogy megismerhessék az országot. Ekkor Erdő Péter bíboros meghívott bennünket ide, Esztergomba.

– Mennyi ideig lesznek itt?

– Negyven nappal ezelőtt érkeztünk, és július 3-án indulunk vissza Irakba.

– Mi történt azokkal, akiknek el kellett hagyniuk Karakost?

– Amikor az Iszlám Állam térhódításával el kellett hagynunk a várost, először a nőket és a gyerekeket küldtük Erbílbe, hiszen félő volt, hogy az ISIS katonái foglyul ejtik és eladják őket. A püspökünk kérésére így először ők hagyták el a várost, és csak a férfiak maradtak ott. Pár nap múlva azonban az egész város az Iszlám Állam kezére került, így nekünk is el kellett hagynunk. Erbílben nem volt és nincs semmink sem, csupán az Egyház támogatására számíthattunk, a Karakosból menekült emberek templomokban, parkokban töltötték az éjszakákat. Az emberek, akiket megkérdeztem, azt mondták, bár el kellett hagyniuk mindenüket, vagyonukat és otthonukat, nem szomorúak, mert hitüket megőrizték. Az iraki keresztények nagyon gazdagok, mert nagy hitük van.

Amikor az Iszlám Állam betört Karakosba, három lehetőséget adott nekünk, keresztényeknek: áttérni az iszlámra, adót fizetni, vagy ha egyiket sem teljesítjük, megölnek bennünket. A karakosi keresztények ezért úgy döntöttek, inkább elhagyják a várost. Erbílbe megérkezve azt tapasztaltuk, hogy a kormány sem törődik velünk. Ugyanakkor a szír katolikus keresztények teszik ki a keresztény menekültek hetven százalékát a térségben, ez azt jelenti, hogy Karakost ötvenezren hagytuk el. A menekültek egy része, látva a jövő kilátástalanságát, más országokba vándorolt. Egy héttagú karakosi keresztény család menekülés közben, a tengeren vesztette életét. Sokan, mintegy ötezren Libanonba mentek át, legalább ugyanennyien Jordániában kerestek menedéket.

Karakos felszabadulása után egyházmegyénk püspöke elhatározta, hogy fotókon dokumentálja a házakban és templomokban okozott károkat, és segítséget kér európai és amerikai szervezetektől, hogy újjá tudjunk építeni mindent. Megkezdtük a munkálatokat, de további segítségre van szükségünk. Szeretnénk, ha szeptemberre minden elkészülne, hogy az oktatást el lehessen kezdeni. Erbílben van egy iskola, ahol elkezdődik majd a tanítás, de szeretnénk, ha Karakosban is megindulna az élet, és a családok vissza tudnának térni otthonaikba. A kormány támogatására nem számíthatunk, csak az egyházi források állnak rendelkezésünkre, illetve a katolikus szervezetekben bízhatunk.

– Mi volt az első gondolata, érzése, amikor az Iszlám Állam elfoglalta a várost?

– A püspökömmel és paptestvéreimmel az utolsó percekig a városban maradtunk. Nagyon nehéz pillanatok voltak számomra, mivel Karakosban nőttem fel, és féltem, hogy elveszítem az oda kötődő emlékeimet. Mindannyian sírtunk, amikor elhagytuk a várost. A püspököm nem szeretett volna elmenni, azt mondta, inkább itt maradna és meghalna a város keresztényeiért. Inkább fogják el őt az ISIS katonái, de ne vesszen el senki a város lakói közül.

Szeretnénk nemzetközi védelmet élvezni, és szükségünk van anyagi támogatásra is, hogy mindent elölről tudjunk kezdeni. A keresztények a kezdetek óta jelen vannak a Közel-Keleten, Karakosban egy második századi monostor is fennmaradt. Az Iszlám Állam mindent el akar pusztítani, ami a kereszténységhez kapcsolódik, a történelmünket, kultúránkat, mindent. Nem engedhetjük, hogy ez megtörténjen, éppen ezért szeretnénk visszatérni Karakosba. A pusztítás előtt mindannyian békében, boldogan éltünk a városban, keresztény szerzetesek, papok és világi hívek, egy közösségben.

– Sok keresztény menekült el a Közel-Keletről. Hogyan tudnak kapcsolatban maradni velük?

– Kapcsolatban vagyunk velük, küldtünk hozzájuk papokat, hogy segítsék őket, így Libanonban, Jordániában, Törökországban és más európai országokban is próbáljuk a híveket szolgálni, de ez nagyon nehéz, hiszen egy vagy két papnak kell több ezer ember gondját viselnie. A szír keresztények szétszóródtak a világban. Aggódunk ezekért az emberekért. Amikor Karakosban éltünk, egy családot alkottunk, olyan értelemben is, hogy egy-egy családban több generáció élt együtt, ugyanabban a házban. Ebből nagy erőt tudtunk meríteni. Most mindenki máshol van, máshová menekült, sokan elhagyták Irakot. Ha újra fel tudjuk építeni azt, amit leromboltak, talán vissza tudnak majd térni.

– Találkoztak menekültcsaládokkal is Magyarországon?

– Igen, meglátogattunk egy családot, akik tíz éve itt élnek, előbb Szíriába emigráltak, majd onnan érkeztek Magyarországra. Ők az egyetlen szír katolikus család Budapesten. Meglátogattam azokat az iraki testvéreinket is, tíz szír katolikus családot, akik a szlovákiai Nyitrán élnek. Kétszer is felkerestem őket, és szentmisét mutattam be nekik. Két éve érkeztek, miután az Iszlám Állam elfoglalta Karakost.

– Megpróbálta visszahívni őket Irakba?

– Nem hívhatok vissza senkit, mivel a helyzet nagyon nehéz, de reményt tudok nekik adni; hogyha úgy gondolnák, visszatérnek, mi ott leszünk. Ha nem szeretnének visszatérni, a püspök eldönti majd, hogyan tudnánk őket segíteni itt, Európában. Azért is fontos ez, mivel itt más a nyelv, különbözik a liturgia is, és már nem imádkozzák a szír keresztény imákat, az ide menekültek nem tudnak szír katolikus liturgián részt venni. Félünk, hogy a hívek elveszítik gyökereiket, a liturgiát és nyelvünket, az arámit, amely Jézus nyelve volt. Erre nagyon büszkék vagyunk, nagyon nagy ajándéknak tartjuk.

Az interjú első része elolvasható itt.

A második rész itt található.

Share