Új élet Jézussal

alt

Egy évvel ezelőtt én is elvégeztem egy Élet a Lélekben szemináriumot. A szeminárium elvégzése előtt teljesen hitetlen voltam, és nem is érdekelt, hogy van Isten vagy nincs. Erre a szemináriumra is csak azért jöttem el, mert két évvel ezelőtt az egyik lányom ─ miután elvégezte ─ megkért, hogy menjek el én is. Azt mondtam, hogy nem megyek, de ő tovább kérlelt, és végül megígértem, hogy ha arra nem is, de a következőre elmegyek.

Elérkezett a következő szeminárium ideje ─ és én csak azért mentem el, mert megígértem. Templomba nem jártam már régen, utoljára hat éves koromban jártam hittanra és voltam első áldozó, de azóta mindent elfelejtettem.

A szemináriumon az első alkalommal a Szentlélekről beszéltek... én nagyon ideges voltam. Ennek ellenére már az első néhány alkalom után feltűnt, hogy a szemináriumok után nyugalom és békesség van bennem. Ezen elkezdtem gondolkodni, és azt mondtam magamnak, hogy ebben kell, hogy legyen valami!

Eszembe jutottak régen megfogalmazott gondolataim: Milyen szörnyű világ van... az emberek gyűlölik egymást. Ha van Isten, miért nem figyelmezteti az embereket, hogy ne így éljenek, hanem szeressék egymást? Bár hogyan is tudná ezt értésünkre adni, hogyan is mondhatná el az emberek nyelvén, talán egy emberen keresztül?

Azután beugrott: Jézus Krisztus 2000 évvel ezelőtt azért jött el hozzánk, hogy elmondja az embereknek, hogyan éljenek. De nemcsak ezért jött, hanem, hogy megváltson bennünket bűneinktől. Még arról is gondoskodott, hogy ne csak azok az emberek ismerhessék, akik 2000 évvel ezelőtt éltek a földön, hanem mindenki! Ezért megígérte, hogy elküldi a Vigasztalót,
a Szentlelket, aki örökké velünk van. Ez csodálatos!

A harmadik alkalom után már hittem! Nagyon boldog voltam, hogy ez a szeminárium világosságot adott, megvilágította az életünk, az életem értelmét: hogy legfontosabb a szeretet. Valahol mélyen régebben is éreztem, hogy fontos a szeretet, de nem volt ilyen kristálytiszta bennem ez az érzés. Önmegvalósítás, utazás ─ ezek voltak a legfontosabbak számomra.

A szeminárium alatt még nem értettem egészen, hogy mit jelent életünket adni Jézusért. Most már tudom, hogy nem a testi vágyainkkal kell törődni, hanem másokkal.

A szeminárium befejezése után mégis valahogyan eltávolodtam... Bár vasárnaponként jártam misére ─ ahol néha még a könnyem is kicsordult ─, de hétköznap olyan voltam, mint egy hitetlen. A szemináriumon elmondták, hogy mikor van a szentmise, és azt ajánlották, hogy menjünk el. Én rögtön el is mentem, már az első adandó alkalommal, és azóta is járok, minden vasárnap.

A szeminárium alatt minden nap ─ Sievers atya kis piros könyve alapján ─ el kellet olvasni egy szentírási részt. Ha mindennap nem is, de a következő alkalomra mindig elolvastam ezeket a részeket (vagyis olvastam a Szentírást).

Amikor vége lett a szemináriumnak, már nem kellett elolvasni az utolsó óra anyagát a következő hétre... és én nem is olvastam el (mert nem volt rá időm).

Másik lányom tavaly április 23-án volt első áldozó. Előtte két-három héttel azt mondta nekem, hogy nem kér tőlem semmi mást, csak azt, hogy menjek el gyónni. Én nagyon nehezen szántam rá magam, de végül, az utolsó nap elmentem. Miután gyóntam ─ elmondtam mindazt, ami nagyon bántott ─, az atya azt mondta nekem: Isten megbocsátotta bűneidet... Nem értettem...

Én mennyit szenvedtem, az atya pedig csak így kijelenti ezt... Azután beugrott: Jézus Krisztus ezért halt meg, ezért szenvedett ─ bűneink bocsánatára ─, hogy az atya ezt kimondhassa nekünk.

Ekkor történt, hogy átéreztem Jézus szenvedését. Hazasiettem, hogy elmondjam az elégtételt. Otthon letérdeltem, és hangosan el akartam imádkozni a Miatyánkot (azelőtt nemigen imádkoztam, hangosan viszont még sohasem)... de nem bírtam, mert sírnom kellett.

Ez volt az én mélyebb megtérésem, ami után éreztem, hogy újra születtem és csak most kezdődik el az életem ─ Jézussal!

Gyónás után azt mondtam az atyának, hogy nem tudom, bűn-e vagy sem, de hétközben úgy érzem magam, mintha hitetlen lennék: nem olvasom a Szentírást és nem imádkozom, mert nincs rá időm. Nem is az a fontos, hogy az atya mit válaszolt erre, hanem, hogy ezután az Úr megadta mindezeket számomra.

Azóta minden nap elmegyek szentmisére, olvasom a Szentírást és imádkozom. Alig várom a hétfő reggelt, hogy misére mehessek. Imádkozni pedig nagyon jó!

Imádság... Két atya is említette az imádság fontosságát. Én is nagyon fontosnak tartom. Így képzelem, hogy amit itt látunk, az a 3-dimenziós Isten, és a 4-dimenziós Isten az, akit nem látunk, de érzünk, és Vele az imádságon keresztül tartjuk a kapcsolatot.

Jézus megígérte: Békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Ez a béke mindennél többet ér. Amikor kezembe veszem a Szentírást, máris érzem ezt a nyugalmat és békét.

Régebben vettem egy könyvet Jézus a családban címmel. Bár kíváncsi voltam rá, mit is írhat, akkoriban el sem olvastam. Most mégis tudom, mert velünk van Jézus... és csodálatos, amikor együtt imádkozunk!

Néhány nappal ezelőtt a szentmisén rájöttem, milyen parányi is az én hitem. Feleletet is rögtön kaptam: sokkal többet kell olvasni a Szentírást. És milyen picit szeretem Jézust. De ha jobban fogom szeretni Őt, többet fogok tudni tenni érte.

Amikor imádkozom, mindig megköszönöm Neki, hogy hitet adott nekem, és kérem, segítsen abban, hogy követni tudjam Őt.
Rendszeresen járunk közösségbe is ─ két lányommal, édesanyámmal és a testvérével ─, ahol mindig megerősít bennünket az Úr. Köszönöm!

(Katona István: Öltsétek magatokra Jézus Krisztust! Marana Tha, Budapest. 2001)

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.