Az irgalmasság megélése

alt

Az irgalmasság fogalmának megértését számomra nagyon segítette az irgalmasság évére készült logó.

Megértettem: az irgalom olyan segítségnyújtás, amikor az irgalmazó érzelmileg „belecsúszik” az irgalmasságra szoruló ember helyzetébe. Képes látni abból a szemszögből, melyben a rászoruló néz, s így képes magára venni annak terheit, gondjait, fizikai érzéseit, és ezzel is könnyíti a szenvedést.

Az irgalmas erős, mert fizikailag nem szenved, de segít, mert lelkében át tudja élni a szenvedést, ami által meg tudja érezni, hogy tud a legjobban segíteni azon, aki fáj, s így a szenvedő részesül az irgalmazó erejéből, s a legjobb segítségből, és képes a gyógyulás, javulás irányába elindulni.

Anyaként sokszor lehet irgalmas az ember, hiszen magunk is voltunk gyermekek, és nagyon is jól tudjuk, milyen megkönnyebbülés és repdeső öröm, amikor valaki – aki képes rá, mert van rá ereje és hatalma – megoldja, segíti, gyógyítja, kijavítja a ránk nehezedő testi vagy lelki szenvedést.

Anyaként éltem meg életem legirgalmasabb történetét úgy, hogy egyszerre én voltam az irgalmazó, és irgalomra szoruló. Az érzés olyan mélységekbe juttatott, ami már talán a legmagasabb evilági szint.

Hat gyermeket nevelünk/neveltünk, 2 lány, 4 fiú. Életem főművének tartom a gyermekeim nevelését. 18 éves koromban ezt az utat választottam, és ezt a feladatot próbáltam képességeimhez mérten a legjobban beteljesíteni.  De nem mondhatom, hogy sikereket értem el azon a területen, ahol a legszebbet szeretettem volna tenni emberért, Istenért.

A történet, amit megosztok tehát nem sikertörténet, és nem könnyű felvállalni sokaság előtt. Nehéz, inkább takargatni való emlék, amit az ember leginkább kiradírozni szeretne élete krónikáskönyvéből.

De ha elhallgatom, titok marad az a csodálatos irgalmasság is, ahogy velem bántak azok, akik irgalommal fordultak felém.

Negyedik gyermekünk vagány, vidám, lezser, valódi fiú. A pedagógusok réme, miközben szabadidőben a tanárok kedvence. (Őt hívták vissza iskolai táborszervezéshez.) Nem rossz gyerek, de minden csínyben benne van.  A mai fiatalok felelőtlen életét nem vetette meg, miközben Istennek, a vallásnak sosem fordított hátat. Az alkohol, a dohányzás is belecsúszott a szokásaiba.

Nem gondolta, hogy ez jó, csak azt gondolta, hogy egy kicsit lehet rosszalkodni, még fiatal, még belefér, a többiek is ezt teszik…, de nem tartotta életcélnak. Aztán egy kis szerelmi csalódás, egy kis egyetemi talajtalanság, a rend, a rendszer hiánya, a magasabb elvárások és megfelelési kényszerek… - ki tudja? Becsúszott a kábítószer, a FŰ. Mi, szülők, családtagok nem tudtunk, nem sejtettünk semmit. A „gyerek” cserkészvezető, cserkésztiszt, rendszeresen és szívesen jár templomba, folyton ilyen baráti körökben forog, mitől kellett volna tartani?

Egy napon aztán eltűnt. A barátai keresték izgatottan, megrettenve. Előző napokban tett fel nekünk furcsa kérdéseket (Kell valamit tudnom?..), melyekre „normálisan” reagáltunk, egy éjszaka beszélgetést kért, és elmondta félelmeit, melyekre komolyan és odafigyelve reagáltam…, reméltem, minden rendben.

A kérdései és félelmei már a FŰ hatása volt. Valószínű „megturbózott” füvet kapott, amitől szétesett a gondolkodása… Mikor eltűnt, és a barátai lassan-lassan bevallottak mindent, miközben lázasan és rettenetesen aggódva keresték, kicsúszott a lábunk alól a talaj.

A rendőrség megtalálta. Zárt osztályra került. A fájdalom, a csalódás, a rettegés foka leírhatatlan. Mintha meghalt volna.

Kiszakadt egy rész belőlem, a legszebb részem, az anyaságom melyre egész életemet áldoztam, megsemmisült. A megsemmisülést egyfajta halottságérzéssel hasonlítanám. Meghaltunk mind a ketten: az lüktetett bennem, hogy vége neki is, és nekem is. Amit tudtam a kábítószerezésről, az nekem azt mondta, hogy VÉGE.

Amikor először mehettünk be a zártosztályra, először láthattam, csak sírni és ölelni tudtam. Erősen ölelni, és ölelni, és ölelni. Ez engem is nagyon meglepett. Fogalmam sem volt, hogy mit fogok tenni, mondani. Minden halott volt bennem. Nem voltak szavaim, nem voltak gondolataim. Amikor megláttam csak az ölelés volt az egyetlen vágy, ami feltört belőlem. Anyák napja volt aznap, mikor azon az osztályon láttam. Ő is csak simogatott, és lágyan visszaölelt… Aztán jött rosszabb. Még halottabb lett.

Kikötözték és úgy leszedálták, hogy beszélni is alig tudott. Mit éreztem? Amit Mária? Azt éreztem, hogy elvesztettem a szeretett fiamat, halott, pedig élt, én adtam neki az életet. Volt ebben a jelenetben valami egészen golgotai. Valami olyan, mint amikor Jézust leveszik a keresztről, és anyja karjaiba teszik. Csak öleltem, puszilgattam és öleltem, puszilgattam.

Egyetlen vágyam volt, hogy támadjon fel, hogy újra éljen, hogy gyógyuljon meg. Akkor azt gondoltam, hogy Isten is talán így szeret minket földi halandókat, amikor mindenféle butaságot elkövetünk, és száguldozunk a Halálba… Amikor összeesünk, kicsúszik a Föld a lábunk alól, Ő gyöngéden, szeretve ölel minket, és vágyja, hogy támadjunk fel halottságunkból, s azon gondolkodik, hogyan tudna minket megmenteni. Egyetlen mozdulata volt: Az én kezemet az apukája – férjem – kezébe tette, megpaskolta, és így tartotta - hosszasan. És csukott szemmel feküdt, és mintha mosolygott volna. És ha megöleltem simogatott. Tudta, hogy mennyire szenvedünk: Ő is, és a családja is, és én is. Akkor már tudta, hogy nagyon nagy bajt csinált, pedig nem akarta… És én tudtam, hogy ezt Ő nem akarta…. Talán Isten is tudja, hogy a rosszat mi nem is akarjuk…

Azt hittem, ha egy ilyen dolog kiderül, akkor a szülő végtelen haragra gerjed, ordibál, fenyegetőzik, vádaskodik, mindenkit kárhoztat… de legalább is kitagadja a bűnös gyermekét. Haragudtam-e??? Semmi haragot nem éreztem. Csak végtelen szeretetet, mélységes őszinte, igaz szeretetet, fájdalommal terhes tiszta szeretetet. Semmi más érzés nem mozdult. Csak segíteni szerettem volna, elsimítani a szenvedést, enyhíteni a félelmet, világosítani a sötétet, és ennek megnyilvánulása csupa sok szeretetteljes mozdulat volt.

Mi nem vagyunk egy ölelgetős család. Amikor a gyerekek kamaszodni kezdtek leállították az ilyen jellegű szeretetmegnyilvánulást, aztán az így maradt. Mi inkább figyelünk egymásra, megértjük egymást és összefogunk, ha valaki segítségre szorul, sokat nevetünk és sokat vitatkozunk, de ritkán sértegetünk.

Amikor csak lehetett mellette voltunk. A zárt osztály ápolói minden szabályt felrúgtak, amikor megkezdtük a látogatásokat. (Egyszerre csak egy látogató mehet be egy beteghez. Semmit nem lehet bevinni. Már az első napon beengedték a családot – nem kis létszámmal. Már a második napon játékokat, könyveket, ételeket… vittünk be szatyorszám…) Amikor sorra szállingózott a sok testvére, már legyintettek. De jött a sok cserkész, aki „bűntárs” is volt egyben…., a távolabbi családtagok, a közelebbi barátok…. és a plébánosunk, aki soron kívül bemehetett, és nap, mint nap látogatta, és várta a pillanatot, amikor alkalmas egy kis lelki beszélgetésre. Amennyire vágyik… Már szinte kaszinóhangulat volt, annyian jöttek hozzá folyton.

És mindenki nagyon nagy szeretetet sugárzott felénk és felé. Pár nap után mi, szülők már csak mosolyogva szemléltük a látogatási idő alatt, hogy mindenki milyen tapintattal próbálja sugallni, hogy mellette áll, hogy segíteni akar, hogy megértik, nem fordulnak el tőle, sőt! – Az ápolók, az orvosai azt mondták, ha valaki innen gyógyultan fog kikerülni, akkor az ez a fiú… „Nekünk olyan kevés sikerélményünk van ezen az osztályon. Itt mindenki visszaesik, mindenki rosszabb és rosszabb állapotban kerül újra be. Talán az Önök fia sikertörténet lehet. Erre a kevés sikerre nekünk is nagyon nagy szükségünk van, hogy tudjuk tovább folytatni ezt a munkát.” – Most készülünk bemenni az akkori orvosaihoz, mert lejárt az az idő, ami még visszaesést hozhatott volna. Szeretnénk megköszönni a munkájukat, és elmondani, hogy van egy fiú, aki gyógyult – van remény!

Vajon bennem az irgalmasság érzése dübörgött? Én úgy érzem igen. Nem kerestem okokat, nem kerestem vádakat, nem mondtam hegyibeszédeket… Láttam, hogy a fiam meghalt, és lassan újra élni kezd, mert nagyon szeretjük. Vele szenvedtem lelkemben, és fizikailag minden erőmmel próbáltam segíteni, cipelni a terhet, ami rajta nehezedett.

De azt hiszem, hogy mindazonáltal, hogy elvesztettem minden világi gondolatomat a fiam hibáztatásával kapcsolatban, ami normálisnak mondható volna, magam úgy éreztem, hogy végtelenül irgalomra szorulok. Hiszen én vagyok az anyja, és valamit nagyon elrontottam, hogy ez történt a fiammal.

És ami még rettenetesebb, talán az én fiam nem csak áldozat, hanem a többi kedves társának a megrontója. És a társai közül kettő a legkedvesebb hittestvéreim, anyatársaim két 8 gyermekes anya gyermeke… Kiváló, remek családok remek sarjai…. a többiről nem is beszélve. Hogy ki, kit vitt bele a bajba, hogy ki kezdte, ki tehet az egészről? …

ITT kezdődött a felém irányuló irgalom. Senki nem kérdezte, nem vádolta, nem kövezte meg a fiamat. Nem kerestek bűnbakot, nem okoltak senkit, nem gennyesítették a hatalmas nyílt sebet. Azonnal a saját gyermekük sebzettségét gyógyították, és engedték, hogy fiunkat látogassák, hogy mellette legyenek, hogy támogassák, segítsék a felépülésében. Imádkoztak és támogattak, rendet raktak a káoszban, és gyógyították a sebeket.

Engem sem vádoltak. Senki nem okolt, hanem felkarolt, fogták a kezem, bátorítottak és mellettem álltak. Nem kaptam olyan szavakat, hogy észre kellett volna vennem, hogy így kellett volna csinálnom, ugye, ez lett a vége, mert akkor …. Láttam, hogy velem érzenek, mert könny volt a szemekben, és folyamatos reszketés a fiam életéért. Azt gondolom, hogy normál baráti körben azonnal kiátkozással kerül szembe az, akinek a gyermeke ilyen módon jár, és akinek a gyermeke megrontja a mások gyermekét. Megvetés és kiközösítés annak a sorsa, akivel ilyen dolgok történnek… - ez a világ útja. De én járhattam az Isten útján, és boldognak mondhatom magam.

Fuldokló voltam a végtelen tengerben. A tudat, hogy valahol van part, nem vigasztalt, mert erőm/akaratom nem volt a karcsapásokra, a felszínen maradásra. Reményem sehol nem maradt. A küzdelemhez, a túléléshez sem volt kedvem.

Végtelenül magányosnak, magamra maradottnak éreztem magam. (Még a családom közelsége is csak erősítette ezt az érzést, hiszen előttük is leszerepeltem, mint anyuka…) Csak ültem volna a fiam ágya mellett, és bámultam volna legszívesebben Őt egész nap…, hogy vele lehessek a szenvedésekben, és éreztethessem vele, hogy nem hagyom el, hogy minden erőmmel szeretem, szerettem volna mindent tudni, hogy hogyan segíthetek rajta, ha valamit elrontottam, jóvá akartam tenni... De tehetetlenségem, szégyenérzetem olyan erővel húzott a mélybe, hogy szinte éreztem, hogy a víztömeg összenyomja tüdőmet…

De a delfineknél tapasztalt csodálatos ösztönnel felszínen tartottak azok, akik könnyeikkel, meghallgatásukkal, csöndjükkel, tapintatos ölelésükkel, látogatásukkal, biztatásukkal, simogatásukkal, megértésükkel nem hagytak magamra. Pedig én annyira rászolgáltam, hogy elhagyjanak, hogy kivessen magából a sok JÓ ember, a sok JÓ anya, a sok JÓ hívő…

Az Irgalom olyan erős élményében volt részem, amit romlatlan kincsként őrzök magamban, és remélem, hogy agysejtjeim pusztulása után sem veszítem el soha. Mostanában is sokszor elcsendesedve leülök, magam elé teszem az én kincsemet és gyönyörködöm benne, ilyenkor hálakönnyek lepik el a szemem, és szívem boldog öröm járja át – Hálát adok Istennek, hogy ilyen rettenetes tragédia történt velünk, és megélhettem ezt a határtalan szeretetet. Hálát adok azokért a Jókért, akik szívükben irgalmasok voltak hozzám.

Vele több értékes fiatal használta/fogadta el a füvet. Miatta sok értékes fiatal soha többé nem fog ilyen szerekhez nyúlni…

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.