Aranyrögök a bányából

altÖt évvel ezelőtti történeteket írok le, abból az időből, amikor a hólyagdaganatommal voltam beteg. Minden ember lelki életének vannak szárazabb és gazdagabb időszakai. Nekem az a tapasztalatom, hogy a mennyei folyó a betegség, a szükség idején a dagály állapotában van és hordoz(na) minket, csak hanyatt rá kellene feküdni a hullámra hittel, bizalommal és akkor még a lubickolás öröme is megadatik hozzá, mert minden kegyelem.

Azt is megéltem ebben az állapotban, hogy minden súlyos betegségem valójában egy kincsesbánya volt, melyből arany morzsákat, arany rögöket, örök életre szóló kincseket lehetett felhozni, melyekről Jézus azt mondja, hogy ezeket gyűjtögessük csak szorgalmasan.

Sokaknál azt látom, hogy nem tudják, hogyan kell bányászni a szenvedésben, hogy félnek leszállni a bánya sötét ismeretlen mélyébe, nem fogadják el a betegségüket…stb. ezért nem is tudnak kincseket onnan felhozni és a keresztjük meddőbánya marad, elmulasztott lehetőség. Pedig a kereszttől nem szabad félni, jól kibélelte már azt Jézus puha szeretettel és kegyelmi kincsekkel. Ebből a megtapasztalt puha szeretetből mondok el három rövid történetet.

1. A KEGYELEM ÓRÁJA PONTOSAN JÁR

Már a kórházban voltam és közeledett a műtétem napja, amikor szobatársat kaptam. Az ismerkedés során kiderült, hogy rk. pap vagyok és miután csak ketten voltunk a kórteremben, nyugodtan tudtunk beszélgetni.

Társam elmondta, hogy gyermek korában külföldön élt a szüleivel és kat. iskolában tanult. Nem csupán a hittant szeretette és tanulta, hanem minden nap ministrált is a szentmisén. Aztán a család hazaköltözött az átkosba, politikai nyomásra a szülei megszakítottak minden kapcsolatot az Egyházzal és számára is egy telt el több évtized.

Most azonban előrehaladott súlyos betegséggel került be a kórházba és szembe kellett nézni a ténnyel, hogy lehet, hogy rövidesen meg fog halni. Arra már nem emlékszem, hogy imádkozott-e ezért, de arra igen, hogy az volt a szíve vágya, hogy jó lenne találkozni egy pappal és rendbe tenni mindent mielőtt nem késő. Mivel nem ismert egy papot sem, így életének rendezetlen és nyesetlen szérűskertjével került be az osztályra, pont egy pappal egy szobába.

Ő maga is álmélkodott ezen és hálálkodott a Kegyelem időzítésén. Két napunk volt, hogy mindent átbeszéljünk. Bátorítottam, hogy akár alszom, akár ébren vagyok, bármikor nyugodtan keressen és kérdezzen. Én pedig hátast dobva lubickoltam a kegyelem folyóban örömömben, hogy még itt is fakanál lehetek az ÚR kezében. Alleluja!

Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt.” (Préd 3)

Az írás elolvasható itt.

Share