„Isten megteremtette az embert, saját képmására, az Isten képmására teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket.” (Ter 1,27)

Tíz évvel ezelőtt nagyon komolyan elhatároztam, hogy nem fogom szeretni azokat az embereket, akik másak, mint én.

Nemrég költöztem egy számomra új nagyvárosba, és olyan mértékű nyílt, előítéletes magatartást tapasztaltam meg, amilyet még soha. Belefáradtam, hogy ha bemegyek egy vendéglátóhelyre, még azok se fogadnak szívesen, akiknek pedig ez lenne a dolguk a bejáratnál. Ha meg már bent voltam, az emberek vagy átnéztek rajtam, vagy feltűnő megvetéssel bámultak rám.

Egy este, mikor hazafelé tartottam, egy kisteherautó lelassított mellettem, valaki bentről a levegőbe lőtt, és többen ocsmány, trágár szavakkal üvöltöztek rám, majd az autó tovarobogott, és elnyelte a napnyugta utáni sötétedés.

Könnyeimet törölgetve mentem tovább, próbáltam megemészteni, mi és miért történt, és eldöntöttem: nem próbálkozom tovább, hogy megszeressem ezeket az embereket. Udvari dulakodás utáni nagycsoportos észjárással kimondtam: ha ők nem szeretnek, én sem szeretem őket.

Hazaérve felhívtam anyukámat, elmeséltem neki, mi történt, és azt is, hogy mire jutottam: többé nem érdekelnek azok, akik bántanak. Igazából nem csak nem érdekeltek, hanem éreztem, ahogy a gyűlölet kezd szárba szökkenni a lelkemben.

„És ezt hogy fogod megoldani?” – kérdezte anyukám, mármint hogy mivel fogom indokolni keresztényként, hogy gyűlölök valakiket.

„Örülök, hogy épségben vagy” – mondta, és éreztem, hogy a kedvemért visszatartja a könnyeit. „De az elhatározásoddal nem értek egyet.

Vagy maradsz keresztény, és szereted Istent és mindent, amit alkotott, vagy úgy döntesz, szembefordulsz Istennel, és megveted a teremtményeit. A kettő együtt nem működik.

Tehát melyiket választod?”

Egy szóval se mondtam, hogy szemben állok Istennel, gondoltam, álláspontomat védelmezve.

De alighogy ez a gondolat megfogant, már hallottam is a fülemben egy igeverset, amit vasárnapi iskolában tanultunk: „Isten megteremtette az embert, saját képmására, az Isten képmására teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket” (Ter 1,27).

Eddig mindig úgy tartottam, hogy ez az ige az emberi élet szent voltát támasztja alá, most meg kész vagyok felcserélni ezt a minden emberre vonatkozó igazságot arra a hazugságra, hogy az ember értéke a viselkedésén múlik.

Durva gondolataim éles ellentétben álltak Jézus szavaival: „Én pedig azt mondom nektek: szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért!” (Mt 5,44). Majd ezt is mondja: „És ha csak barátaitokat köszöntitek, mennyivel tesztek többet másoknál? Nem ugyanezt teszik-e a pogányok is?” (Mt 5,47)

Egy másodpercbe se telt, és ugyanazon a napon, amikor elhatároztam, hogy gyűlölni fogok másokat, döntésem más irányba fordult: sosem engedem, hogy szívemen eluralkodjék a gyűlölet.

Ez a szó még írásban is félelmetes számomra. De hogy teljesen tudatos legyen a döntésem, hogy nem engedem a szívem közelébe azt, amit az a szó jelent, bele kellett gondolnom mindabba, amit magában hordoz.

A gyűlölet hamis arroganciával ezt harsogja:

– Különb vagyok nálad!

– Jobbat érdemlek, mint te!

– Azt akarom, hogy tűnj el innen!

A spektrum ellentétes pólusán pedig a keresztény szív középpontjában szeretet lakik. Alázattal fordul mások felé – szelíden vallva, hogy Jézus keresztjének lábánál mindnyájan egyformák vagyunk.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2016. június 30.