Egy zarándok a pálos 70-ről

alt

 

Solus cum Deo solo - Egyedül az egyedüli Istennel

Egy zarándok a "pálos 70"-ről

Közelgett a harmincötödik születésnapom. Zsákutcában éreztem az életem — minden szempontból.  edül, mert azt már végképp nem tudnám elviselni. Ennek ellenére valahogy úgy alakult, hogy a családom és a barátaim mindvalahol távol voltak azon a hétvégén. Teljesen egyedül maradtam. Ekkor találtam rá a Pálos 70-re. Elmentem, és büszke voltam magamra, hogy megoldottam, amit az Istennek látszólag nem sikerült.

Elől ment a kereszt, mindig valaki más vitte, mi, zarándokok mentünk utána. Ódzkodtam, és végtelenül kínosnak tartottam ezt; mi lesz, ha valaki ismerős meglát itt, a zarándokcsoportban? Biztos, ami biztos, le is maradtam tisztes távolban a kereszt mögött. Ennél már csak az lenne rosszabb, gondoltam, ha nekem kellene vinni a keresztet. Kizárt!!! Telt az idő, imák, énekek, lépések egymásutánja. Mentem az úton, és ahogy múltak a kilométerek a lábam alatt, egyre mélyebben éreztem, hogy valójában nagyon is egyedül vagyok. Én és a végtelen magányom.

Klastrompuszta, kolostorrom. A kereszt az oltárnak támasztva. Eszegettünk, pihentünk a napon. Megkérdeztem a mellettem készülődő srácot, hogy nehéz-e a kereszt, amikor vinni kell. „Nem igazán”— felelte. Aztán lassan szedelődzködött a csoport és hogy, hogy nem, a keresztet senki nem vitte magával. Körülnéztem, de egyértelmű volt a helyzet: nekem kell vinnem. Nem volt visszaút, vállamra vettem, és a csoport élére álltam. 35 évig Ő vitt a vállán, most én viszem Őt. A zarándoklat legnehezebb szakasza jött, hosszú, meredek kaptató. Vállamon az Úrral, mégis gyorsan haladtam. Lassan mindenki lemaradozott mögöttem. Solus cum Deo solo — Egyedül az egyedüli Istennel. Az Ő legnagyobb magánya a kereszten az én legnagyobb magányommal találkozott, a születésnapomon. Csak ketten voltunk egymásnak.

Szinte észrevétlenül telt el az idő, és megérkeztem az emelkedő tetejére. Lassanként felért a csoport is. A fiatal srác odajött és megkérdezte: „Na, nehéz volt?” — „Nem, pedig amekkora balek vagyok, ráadásul épp a zarándokút legnehezebb szakaszát fogtam ki!” – „Nem te fogtad ki, Ő választotta ezt a szakaszt neked, hogy megérezd, a legnehezebb úton sem nehéz a keresztet vinni.”

Elnémultam és könnyek szöktek a szemembe. Az Úr szegódött mellém. Szelídsége legyózte az út eleji tiltakozásomat, és csöndesen a Társam lett. Meghallgatta az imám, nem hagyta, hogy a születésnapomon egyedül maradjak. A napom hátralevő része némaságban telt, Vele, egyedül, az egyedüli Istennel.

„Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul Átölelt az Isten.

Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon
De háborus éjjel.

És megvakultak
Hiú szemeim.
Meghalt ifjuságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.”

(Ady Endre: Az Úr érkezése)

Forrás: Fehér Barát, 2015/3. szám

Share