Az önvédelmi sportról

altKiskoromban mindig szerettem volna valami harcművészetet tanulni. Általános iskolában is volt egy osztálytársam, aki ilyesmit űzött (már nem tudom, pontosan mit), és elég sokan felnéztünk rá ezért.

Gimnáziumban volt egy olyan osztálytársam (Laci), aki elkezdte tanulni a Wing Tsun kungfut.  Na, az ő hatására aztán világossá vált előttem, hogy a Wing Tsun (és nem a Ving Chun vagy egyéb "hamisítványok") az igazi, és onnantól kezdve nem volt kérdés, hogy ha valaha valami hasonlót fogok tanulni (majd egyszer, ha lesz elég pénzem az edzésekre), akkor az Wing Tsun lesz...

Az egyik osztálykirándulás alkalmával történt egy eset, ami különösen is megerősített ebben. Egy kollégiumban volt a szállásunk. Az egyik fiú elég sokat ivott, lerészegedett, és elkezdett kötözködni, verekedni Lacival. Laci viszont nem bántotta, csak elhárított minden ütést. De olyan gyönyörű és pontos mozdulatokkal szerelte le, hogy öröm volt nézni...

Most már látom: Isten különleges kegyelme volt, hogy engem távol tartott ezektől a sportoktól. Valószínűleg a szüleimnek eszébe se jutott, hogy az ilyesmi nem fér össze a katolikus hittel, de az tény, hogy amikor említettem nekik az efféle vágyaimat, soha nem ugrottak, hogy beírassanak.

Nemrég láttam egy fél órás (talán Spektrum tv) műsort a kungfuról. És így, néhány hónapos [levelezőlista] edzés után már teljesen egyértelmű volt számomra, hogy ez bizony nagymértékben összefonódott a buddhizmussal. És mostanában valahogy már nem vágyom rá annyira, hogy harcművészeteket tanuljak. Egészen más lett a lényeg az életemben... :-)

Forrás: karizmatikus levelezőlista, 2005

Share