Talán mégsem volt minden rendben nálam

alt„Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya: Isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk.” (1Jn 3,1a)

Az emelvényen álltunk az iskola dísztermében. A mellettem lévő lány nyakát nyújtogatva keresett valakit szemben a nézőtéren. Tudtam, hogy az apját keresi. A szülei elváltak, és az apja már sokszor cserben hagyta. Most azt ígérte, itt lesz. De ahogy a karmester az utolsó hangot is elintette, és az apja még sehol sem volt, társam arcára kiült a bánat.

Az én apám sem volt a közönség soraiban, de én nem is számítottam rá. Anyukám ott volt. És apa? Hát… valószínűleg otthon, egy könyvvel a kezében. De biztos voltam benne, hogy társam szomorúságához képest az én csalódásom semmi.

Sok-sok éven át, ahogy felnőttem, az életemet mindig másokéval vetettem össze, és többnyire levontam a tanulságot, hogy igazán nincs okom panaszra. Nálam minden rendben van. Másoknak annyival rosszabb a helyzetük!

Igaz, hogy édesapám sosem jött el a kóruselőadásainkra, nem látott énekelni (harmadik elemitől érettségiig), de édesanyám egy alkalmat sem hagyott ki.

Apa ugyan nem volt része a mindennapi életemnek, de anyukámhoz elsőként fordulhattam minden problémámmal.

És bár édesapám sosem mondta, hogy szeret, úgy éreztem, nincs is szükségem ezekre a szavaira. Édesanyám szeretetéből bőven futotta mindenre.

Voltak társaim, akiknek az életéből teljesen hiányzott az apa, vagy ha volt nekik, az brutálisan bánt velük. Nyíltan megvetette őket. Szüleik elváltak. Kaotikus állapotok között éltek. Nálunk másképp volt. Rajtam csak csendben keresztülnéztek. Nekem ez természetes volt. És hittem, hogy édesapám szeret a maga módján. Nem volt bennem semmi keserűség. Neki az édesapja meghalt egy balesetben még az ő születése előtt. Gyermeki fejjel is tudtam, hogy nem volt apaképe. Nálam minden rendben volt.

Idővel azonban kialakult bennem valami függetlenségtudat. Egy kemény kéreg kezdett körülvenni, ami megakadályozta, hogy segítségre szoruljak. Alap beállítottságommá vált, hogy a hajamnál fogva is ki tudom húzni magam mindenből, és ez befolyásolta másokról vagy saját gyengeségeimről alkotott véleményemet.

Sosem kötöttem ezt a mentalitást apám passzivitásához. Őszintén hittem, hogy minden rendben van. Mindaddig, míg valaki rá nem kérdezett, hogyan befolyásolja földi apámmal való kapcsolatom a Mennyei Atyával való kapcsolatomat. Csak akkor kezdtem belegondolni mindabba, amiben nem volt részem. Gyöngéd pillanatokban, „bezzeg az én apukám” büszkeségben, félelmeim megosztásában, segítségkérésben. Apás napokban, tanácsokban a fiúkról.

Az őszinte szembenézés olyan fájdalommal járt, amire nem számítottam. És megint rám tört a szokásos bűntudat – mit panaszkodom én, hisz másoknak sokkal nehezebb. Nem akartam szégyenbe hozni apámat. De kinyitottam egy ajtót, amit Isten nyitva akart látni. Ezért kitartottam az őszinteségben.

Kislány szívem úgy próbált egészséges maradni, hogy kifejlesztett egy belső erőt magában. Csakhogy az az „erő” felépített egy falat – híd helyett – Isten szíve felé.

Függetlenségem megakadályozta a mély lelki kapcsolatot Istennel. Szerettem Őt, de igazából nem tudtam bízni Benne, nem tudtam rábízni a problémáimat. Távoli Apa volt, inkább trónon ülő király, mint Édesapa, aki fogja a kezemet.

Azzal, hogy megnyitottam az ajtaját, és erőltettem, hogy tudomásul vegyem, mégsincs minden rendben nálam, a szívem keménysége kezdett felengedni. Segítségre volt szükségem, amit saját független magamtól nem kaphattam meg. Megvallottam a fájdalmamat, amit eddig eltakartam azzal, hogy elég vagyok önmagamnak.

És Isten suttogott hozzám. Feltárta előttem, hogy…

… én minden kóruselőadáson ott voltam.

… mindig fordulhatsz hozzám segítségért. Még be sem fejezed a kérésedet, én már intézkedem.

… sok ezer évvel ezelőtt már tudtam, hogy szeretlek.

Mai alapigénk megfogalmazza, hogy Isten gyermekeiként szeret minket. Felnőtt koromra meg kellett tanulnom, milyen az, hogy van egy Édesapám, akinek a szeretete irántam tökéletes.

Isten állandóan megmutatja hűségét, és én rájöttem, hogy a meg nem történt dolgok fölött érzett fájdalom éppolyan valóságos, mint a megtörténteké.

A gyógyulás – amiről nem tudtam, hogy szükségem van rá – jobb emberré tett. De a folyamat még mindig tart. Még mindig nehezen ismerek el bármilyen gyengeséget. De ha mégis megteszem, újra meg újra megtapasztalom Isten szeretetének valódiságát. A szívem egyre irgalmasabbá, hálásabbá és jóságosabbá válik – mások és magam felé is.

Ha elhessegetted a fájdalmadat, mert úgy láttad másoké sokkal élesebb, most arra hívlak, vesd alá magad a gyógyításnak. Isten be akarja tölteni a hiányzó részeket, és tökéletes Édesapád akar lenni.

Mennyei Atyám, köszönöm, hogy tökéletes a szereteted, hogy megláttad gyöngéd gyógyításodra váró szívemet. És köszönöm, hogy tökéletes Édesapám vagy mindörökké. Jézus nevében, Ámen

(forrás: lelekerosito.hu)

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.