Még Németországba való érkezésem idején történt. A frankfurti magyar paptestvérem szokásos húsvéthétfői meglátogatására indultam Königsteinból. Kisvonat vitt be a metropolisba. Mivel szabadnap volt, rengetegen voltunk rajta. Figyelmemet egy nagymama, helyesebben az ölében ülő kis unokája keltette fel. Ugyanis a fiú hirtelen csengő hangon egy húsvéti énekbe kezdett: „Dicsőség Néked, Istenünk, Fiadhoz is imát küldünk…” Minden jel arra vallott, hogy a templomban többször is hallhatta ezt a szép éneket, s mivel nagyon megtetszhetett neki, most kikivánkozott belőle.

A nagymama egyre nyugtalanabb lett. Attól félt, hogy a húsvéti ének zavarni fogja az utasokat. Kínos lett neki a gyermekhang… „Hallgass már, Timo!” – szólt rá szelíden, „énekelj valami mást…” A gyermeknek azonban nem akaródzott más ének, inkább ezt fújta csengő hangján, hanem annál hangosabban: „…Ki tűrt és szenvedett értünk…”

Erre más a halkan beszélgető utasok is felkapták a fejüket. Egyesek elhallgattak, hogy tekintetükkel megkeressék a hang forrását, s miután megtalálták, kissé rosszallóan csóválták a fejüket… Mások tüntetően kinéztek az ablakon, mintha még a bomló, fakadó természetre is mérgesek lennének… „…Álleluja, álleluja…” – csengett csilingelően továbbra is a gyermekhang…

A nagymama pedig szemmel láthatóan szenvedett… Egészen addig, míg a vele szemben ülő joviális, középkorú nő azt nem mondta neki: „Hagyja csak, asszonyom, hadd énekelje! Biztosan vannak itt olyanok, akik ezt az örömhírt még nem hallották!” És miközben rákacsintott, a kisfiúra is bátorítóan rámosolygott… Az pedig Frankfurtig álellujázott…

Sokszor jut eszembe ez a történet, ha néhanapján vonattal utazom, s az az érzésem, hogy halottaskocsin vagyok, mert az utasok alig váltanak egymással szót, igyekeznek másokat „kulturáltan” nem zavarni…

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2015. április 6.