A remény nem csal meg

A remény pedig nem csal meg, mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete.” (Róm 5,5)

Lekapcsoltam a gyújtást, és az élelmiszerüzlet bejáratára néztem. Vásárlók jártak ki-be, olyanok, akik tudták, mit készítenek vasárnap ebédre, én meg csak ültem, és próbáltam bátorságot gyűjteni a kiszálláshoz. Behunytam a szemem, és elképzeltem, hogy letáborozok a parkolóban. Mindegy lenne, gondoltam. Kivéve azt az apróságot, hogy drágalátos családom valami finomat szeretne ebédelni. Értékelnék, ha egy kicsit megerőltetném magam, és bemennék az üzletbe.

Bevallom, csalódott voltam.

Néhány hete költöztünk új városba, és az újdonság izgalma addigra elszállt. Az ügyintézés már nem számított kalandnak. Csak egyike volt a tételeknek tennivalóim listáján. Múlt héten, szokás szerint, megjelent Csalódottság kisasszony, karöltve legkedvesebb barátnőjével, Magányossággal. Azon a bizonyos napon mindkettejükkel találkoztam.

Mindennek a tetejébe újszülött kislányom is egyre jobban értett a síráshoz és az éjszakai virrasztáshoz. Én viszont azért sírtam, mert aludni szerettem volna, és a kocsiban szundikálás gondolata nagyon csábított. Tovább gondolkozva, buliztam egyet Önsajnálattal, de aztán mielőtt dúdolni kezdtem volna valami melankolikus dalt, rájöttem, mit kell tennem. Elkezdtem imádkozni.

Uram, nagyon igyekszem, de nem megy. Tudnom kell, hogy itt vagy, szükségem van rá, hogy valaki a nevemen szólítson.

Neked ostobaságnak tűnhet a kérésem, de fontos volt ennek a vidéki lánynak, aki bekerült a nagyvárosba, ahol senki nincs, akit barátjának nevezhetne. Hetek óta nem hallottam kimondva a nevemet. Könnyek kezdtek gyülekezni a szemem sarkában. De tudtam egy jobb helyet nekik, mint hogy engedjem lefolyni őket az arcomon. Visszairányítottam őket befelé, hadd csordogáljanak szívem titkos rejtekébe, bementem az üzletbe, fogtam egy bevásárló kocsit, s próbáltam visszaemlékezni a bevásárló listámra, amit persze otthon hagytam.

Azonnal kiszúrtam a két elemében lévő lányt. Jól elvoltak, nevetgéltek, én meg egyszerre irigykedtem és háborogtam. Épp nagyon mulattak valamin, amit csak ők értettek, amikor elmentem mellettük. Tele volt a szívem vágyakozással. A Magányosság nevetett rajtam, de ahogy felnyúltam egy zacskó spagettiért, az egyik lány megszólalt: „Te vagy az, Stacey?”

Lefagytam, azt hittem, képzelődöm. „Igen” – válaszoltam.

Megfordulva rögtön felismertem egyikükben egy régi kollégiumi társamat. Megöleltük egymást, váltottunk néhány szót. A könnyek, amiket visszaparancsoltam, nagyon igyekeztek volna kifelé, így hát gyorsan a pénztárhoz mentem, és kisiettem a kocsimhoz. Ahogy magamra csaptam az ajtót, visszatarthatatlan zokogásban tört ki belőlem az öröm. „Uram, ez csak Te lehettél. Köszönöm!”

Új emberként értem haza a családomhoz. Van, Aki ismer és észrevesz, Isten lát engem, és mindenütt velem van.

Egy élelmiszerüzlet polcai között megjelent a Remény, mert ő nem egy kívánság vagy felcsillanó égi tünemény. A Remény egy személy, aki szeret engem meg téged, és mindennapi fárasztó életünk összes kis részletét. Ő volt az, aki aznap nevemen szólított.

Előfordulhat, hogy csalódottnak érezzük magunkat, nincsenek barátaink, nyüzsgő gyermekeink kimerítenek, mert – fogadjuk el – az élet nehéz. De ahogy alapigénk mondja, az igazi remény nem okoz csalódást, mert Isten a Szentlelken keresztül szeretetét árasztja szívünkbe. Ez az ő reményteli ígérete számunkra, és Ő sosem okoz csalódást.

Uram, köszönöm, hogy reményünk örök forrása vagy. Adj, Uram, továbbra is reményt, örömöt és békét, mert hiszünk Benned, és erős ígéreteidben. Jézus nevében, Ámen.

(forrás: lelekerosito.hu)

Létrehozva 2015. március 19.