Egy nő misszióban

alt„Az asszony otthagyta a korsóját, sietve visszatért a városba, és azt mondta az embereknek: ’Gyertek, van itt egy ember, aki mindent elsorolt, amit csak tettem. Ő volna a Messiás?’” (Jn 4,28-29)

Ha beleveted magad Jézus karjaiba, nem tudhatod, hova fog magával vinni. Újdonsült keresztényként biztos voltam abban, hogy Isten valami távoli misszióba küld. Nagyon messze: Indonéziába.

Igaz, egy évtizedes vad, rosszlány-élet után csak féléve voltam hívő. Nem volt férjem, nem volt diplomám, Indonéziáról annyit tudtam, hogy hol fekszik a térképen. De megtanultam, hogy a keresztények hivatása, hogy „menjenek szerte a világba” (Mk 16,15). Nemde nekem is mennem kéne?

Mikor jelentkezem egy missziós iroda vezetőjénél, úgy gondoltam, odalesznek értem. Az igazgató nagyon kedves volt. Figyelmesen hallgatott, bólogatott, jegyzetelt. Aztán azt mondta, amire a legkevésbé számítottam. „Sajnálom, Liz, de … nem.” Lelombozódtam. Azt hittem, ha közlöm, hogy szívesen élnék kunyhóban, és ennék bogarakat, azt válaszolják: „Nagyszerű! Itt írd alá.”

Az igazgató aztán megmagyarázta, miért nem vagyok a legjobb jelentkező külföldi misszióra. „Liz, te már alaposan ismersz egy olyan kultúrát, amiről a keresztények jó részének fogalma sincs.” Tudtam, mire céloz. A régi életemre. A rosszlány életemre.

A hangja meglágyult. „Ismered az asszony történetét a kútnál? Miután találkozott Jézussal, visszament a városba, ahol mindenki ismerte mocskos életét, és beszélt nekik Jézusról. Neked is ezt kell tenned.” „Úgy érti, azoknak, akikkel lógtam?” Belevörösödtem a gondolatba. „Azoknak, akikkel buliztam? A férfiaknak, akikkel lefeküdtem? Az olyan embereknek??”

Úgy éreztem, Indonézia képe lassan feloszlik, és helyére a barátaim jól ismert arca kerül – azoké az embereké, akik túl sokat tudnak rólam. Eltévedt, összezavarodott embereké, amilyen magam is voltam azelőtt. Olyan embereké, akiknek szükségük volt rá, hogy halljanak Jézusról.

„Ne félj,” szólt az igazgató, és gyengéden a vállamra tette a kezét, mialatt az ajtó felé kísért. „Istennek majd gondja lesz Indonéziára.”

Így hát visszatértem Louisville-be, és beszámoltam életem alakulásáról. Nem voltak kunyhók, nem voltak bogarak, de volt egy missziós terület, amire ki voltam képezve, egyszerűen azáltal, hogy ismertem a nyelvüket. És mert szerettem őket.

Nemsokára egyik munkatársam megtért Jézushoz. Aztán egy másik is. Meg egy harmadik. Ki gondolta volna? Isten. De nem hagyta figyelmen kívül Indonézia iránti vágyakozásomat sem.

Húsz évvel azután, hogy nem mentem külföldi misszióba, a kiadóm standjánál ültem egy keresztény könyvvásáron. A nemzetközi ügyekkel foglalkozó kollégám odajött, és félrehívott. „Liz, gyere, ismerkedj meg Yanival a World Harvest egyesülettől.” Törékeny, sűrű feketehajú nő nézett rám ragyogó szemekkel. „Épp három könyvét fordítom, szeretném, ha olvashatók lennének az anyanyelvemen.” „Csodálatos!” – örvendeztem. „Melyik országban él?” Újra rám ragyogtatta a tekintetét: „Indonéziában.”

Istenem! A szavaim el fognak jutni oda, még ha én nem is jutottam el. Ezt is csak Isten tudja így megszervezni! És itt még nincs vége. Mikor elmeséltem ezt az élményemet egy evangelizációs konferencián, az egyik meghívott előadó odajött hozzám. „Liz, szeretnél előadást tartani Indonéziában is?”

Nagyot dobbant a szívem. Még hogy szeretnék-e?! Alig tudtam kinyögni: „K-kik előtt kellene beszélnem?” „Női közönség előtt” – nyugtatott meg. „Női misszionáriusok előtt.”

Uram, irgalmad gyengédségére nem találok szavakat. Semmit sem hagysz figyelmen kívül. Mindenre gondolsz. Teljesíted legmélyebbről fakadó vágyainkat is a Te tökéletes akaratod, tökéletes időzítésed szerint. Ismered jól missziós területeinket, Uram, jobban, mint mi magunk. Segíts, kérlek, hogy szolgáljunk Téged ott, ahova küldesz. Jézus nevében, Ámen.

(forrás: lelekerosito.hu)

Share