Minden, ami csillog

alt„Férje egész szívével ráhagyatkozik, és nem jár rosszul vele.” (Péld 31,11)

Az ékszerész hölgy mosolyogva nézte, hogy a vőlegényemmel megérintjük a sötétkék bársonyra helyezett gyémántokat, amiket elénk rakott. „És mégis mekkora keretben gondolkoznak?” – kérdezte, és hangjában reménység csengett.

Bill nyelt egyet. „400 dollárban”. Összerezzentem, pedig tudhattam, hogy főiskolai tanári fizetéséből nem telik többre. 400 dollár annyi évvel ezelőtt is csak egy igen apró gyémántra volt elég. Pindurkára.

Az ékszerész a pult túlsó végéhez hívott át minket. „Talán itt találunk majd valami kedvükre valót.” Újra előkerült egy négyzet alakú bársony, de a kövek, amiket ráhelyezett, szinte eltűntek az anyag szálai között. Bill hallgatta az eladót, aki a kövek tisztaságáról, karátban kifejezhető értékéről beszélt, én meg közben vágyakozva pillantottam vissza az előzőleg látott gyémántokra, amik kint maradtak a pulton. A számtalan apró, csiszolt felületen megsokszorozódott az üzlet világítása, mintha hunyorognának, rám kacsintanának.

A gyémánt örök érték – mondtam magamnak. - Biztos van rá valami mód, hogy egy nagyobbhoz hozzájussunk. Mivel semmilyen megoldás nem jutott eszembe, kiválasztottam egy csinos, de igencsak picike követ, és próbáltam úgy tenni, mintha nagyon örülnék.

„Ismerkedj vele, azt szeretném, ha boldoggá tenne – szólt Bill, megérintve a könyökömet. – Én még egy kicsit körülnézek.”

Kétségkívül boldog voltam Billel. A legdrágább, legkedvesebb, legjobb ember, akit valaha ismertem. De hogy ez a picurka gyémánt boldoggá tett volna… Hát…

Íme, az ocsmány valóság: egyedülálló nőként ahhoz voltam szokva, hogy bármit megvehetek, amit akarok, legfeljebb elő kellett vennem a hitelkártyámat. Takarékosan élő vőlegényemnek viszont annyi pénze volt, amennyit a pénztárcájában hordott. De ő mondta, hogy szeretné, ha boldoggá tenne a kő…

Megvártam, míg Bill hallótávolon kívül kerül, áthajoltam a pulton, s közelebb intettem az ékszerésznőt. „Megnézhetném újra a nagyobb köveket?”

Szó nélkül elém rakta őket. „Igazából ezeket szeretném”- suttogtam egy gyönyörűen csiszolt darabra mutatva. „Mi lenne, ha elfogadná Billtől a 400 dollárt, a különbözetet meg leszedné a hitelkártyámról úgy, hogy Bill ne lássa?” Közömbös tekintettel csak ennyit kérdezett: „Biztos, hogy így akarja kezdeni ezt a házasságot?”

Elvörösödtem. „Nem, én csak… azt hiszem, nem.” Gyorsan elfordultam, és nagyon szégyelltem, hogy a bűneimet, mint megannyi sziporkázó gyémántot, kiraktam a pultra. Kapzsiság, álnokság, mohóság, büszkeség – nem volt jó mindezzel szembenézni. Eszembe jutott a Példabeszédekből a mai igénk. „Férje egész szívével ráhagyatkozik, és nem jár rosszul vele.”

Szememmel megkerestem a bolt túlsó sarkában álló Billt: a férfit, aki olyan feleséget érdemel, akire egész szívével – és pénztárcájával - ráhagyatkozik, és nem csalódik. Magamban bocsánatot kértem tőle az előbbi félresiklásért.

Mosolyogva néztünk egymásra az ékszerésznővel. „Igaza van – mondtam. –A pici kő tökéletesen megfelelő lesz.” És az is volt.

Évek jöttek, évek mentek, és én úgy tekintettem a jegygyűrűmre, mintha a Reménység Gyémántját tartaná. Mert számomra azt jelképezte: a reménységet, hogy házasságunk alapja a tisztesség és nem a csalás, és a köztünk lévő szeretet többet ér bármilyen drágakő csillogásánál.

Ezüstlakodalmunkra Bill nagyvonalúan megajándékozott egy új gyűrűvel, amiben gyönyörűen csiszolt gyémántkő csillogott. Nem győzök hálát adni Istennek azért, hogy hibáimat elfeledve hajlandó minden reggelre újracsiszolni engem.

Köszönöm Uram, gyöngéd, de határozott figyelmeztetéseidet az életemben, a házasságomban. Kimondhatatlanul hálás vagyok a férjemért, akit szerethetek és tisztelhetek. Váljék dicsőségedre közös életünk. Jézus nevében, Ámen.

(forrás: lelekerosito.hu)

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.