24 évesen elég sok elképzelésem volt a világról, csak éppen az nem, hogy gyerekem legyen. Nyíltan hirdettem, hogy túl önző vagyok a gyerekvállaláshoz, és bár majd egyszer biztosan, most még évekig nem szeretnék, ha egyáltalán. Aztán több félresikerült kapcsolat mellett átéltem életem egyetlen egyéjszakás kalandját is, amikor „természetesen” teherbe estem.

Nagyon lassan esett le a tantusz. Már napok óta iszonyúan rosszul voltam, és még mindig azt hittem, hogy csak egy vírus. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy én, aki nem akarok terhes lenni, mégis az lehetek.

Amikor végre gyanút fogtam (1 órát gyalogoltam azért, mert megkívántam a lecsót, és amikor elém tették, olyan undort éreztem, mint még soha), és megcsináltam a – pozitív – tesztet, csontig hatoló rémület töltött el. Úgy éreztem, valamilyen halálos betegség kerülget, aminél szörnyűbb nem történhet velem, és egyetlen cél van: ezt az „állapotot” minél előbb megszüntetni. Az „apa” az éjszaka óta sehol nem volt, a szüleimet ilyen gyalázatos történetbe nem akartam bevonni, és alapvetően eszem ágában sem volt bármit feladni az addigi életemből. Egyszer sem jutott eszembe, hogy akkor ott bennem egy valóságos kisbaba lapul, az ítéletemre várva, és akinek a léte már jóval azelőtt eldőlt, hogy én elkezdenék róla tudomást venni.

Egyet tudtam és egyetlen utat láttam: én most gyereket nem szülhetek, mert tönkremegy az életem. A szüleimmel nem volt elég őszinte a kapcsolatom, hogy elmondjam nekik. Az egyetemet éppen elkezdtem, nem volt munkám, nem volt pasim, volt viszont rengeteg vágyam: bejárni a világot, nyelveket tanulni, bulizni, sok pénzt keresni, megtalálni az igazit, és majd AKKOR, szerelemből gyereket szülni. Jó csajnak számítottam, élveztem a figyelmet, szerettem játszani a végzet asszonyát. Iszonyúan el voltam foglalva magammal, a testemmel és – másodikként – a lelkemmel. És persze, főként, totál reménytelennek láttam, hogy apa nélkül nőjön fel a gyerekem, én meg magányos leányanyaként várjam az életem végét. Ebben semmi túlzás nincsen: úgy éreztem: ez a terhességi teszt egyben a halálos ítéletem.

Titokban átestem az abortuszon. Elkezdődött 10 év süket csönd, az önámítás korszaka, ami sok mindent lerombolt az életemben — láthatatlanul. Megnyomorította az önértékelésemet, belehajszolt méltatlan kapcsolatokba, hazugságokba. Aztán megismerkedtem a későbbi férjemmel, gyermekünk született, és lassan felfogtam, hogy az abortuszom óta valójában lelki tetszhalott vagyok. Hogy eddig minden energiámat arra használtam, hogy elkerüljem a szembesülést azzal: egy ugyanolyan édes baba volt a hasamban akkor, mint akit most a karjaimban tartok. Ezzel a fájdalommal évekig nem tudtam mit kezdeni, mindig csak mélyebbre kerültem. Aztán egy váratlan spirituális élmény hatására hirtelen minden megváltozott.

Az ágyon feküdtem és csukva volt a szemem, de teljesen ébren voltam. Amit átéltem, teljesen valóságos volt, nem álom. Egy vakító fehér ruhás, hosszú hajú kislány jött oda egy Jézus kinézetű emberrel. A férfi csak mosolygott végig, nem szólalt meg. A kislány viszont beszélt, iszonyú bölcsen és egyszerűen, nem tudom jól idézni. A lényeg az volt, hogy elmondta, hogy Ő az, akit abortáltam sok évvel azelőtt. Egyáltalán nem haragszik, sőt, határtalanul boldog, mert a mennyországban van Jézussal, és semmi nem fáj neki sem testileg, sem lelkileg. (mivel én nap mint nap ezzel kínoztam magam gondolatban) A földi családom részének tartja magát, sokat imádkozik értem, nagyon szeret, és azt szeretné, ha egyszer én is a mennybe kerülnék. Ha viszont azt folytatom, amit most csinálok (terméketlen bűnbánat, önvád), nem oda fogok kerülni. Ha ugyanis valóban elhiszem, hogy Isten végtelenül irgalmas, akkor már nem kellene magamra haragudnom, mert megérteném, hogy már rég megbocsájtottak nekem. Én viszont ezt csak szavakban hiszem. Azt kérte, hogy változtassak, és higgyek az isteni irgalomban, ő imádkozni fog értem.

Aztán elbúcsúztunk, de úgy, mint akik ezentúl már mindig együtt lesznek, csak egy kis időre búcsúznak.

Amikor kinyitottam a szemem, azt éreztem, hogy több év “súlyos betegségből” gyógyultam meg teljesen. Hogy egy tonnás súly esett le a hátamról. Hogy boldog vagyok és erős, és tettre kész. És a következő percben azt is tudtam, hogy ezt el kell mondanom minden olyan lánynak, aki hasonló helyzetben van/volt/lehet.

(forrás: abortusz.hu)

Létrehozva 2014. április 9.