Mikulás-napi „ajándék”

alt„Nagy szakállú Mikulás jó gyermek barátja...” - énekelgettem boldogan Szent Miklós ünnepét várva, szülővárosomban, Sopronban, 1944. december 6-án. Még nagyobb lett az örömöm, amikor édesanyánk azt mondta, hogy én is elmehetek Feri bátyámmal a moziba, hogy megnézzük a Mikulás-filmet. Ő 12 éves volt, én pedig 8.

Sietve lépkedtünk, nehogy elkéssünk. A Lackner Kristóf utca közepén jártunk, amikor megtorpantunk, mert felbúgott a légiriadót jelző sziréna hangja. Ijedten néztünk egymásra. „Haza kell menni!”-mondta határozottan. Szomorúan fordultunk vissza, és igyekeztünk mielőbb hazaérni.

Édesanyánk örült, hogy megjöttünk. Gyuri bátyám a Tűztoronyba, Jóska az Erzsébet kertben lévő Malátagyárba szaladt. Ők középiskolás, nagy fiúk voltak, akiknek légiriadó esetén oda kellett mielőbb eljutniuk. Édesapánk a Pozsonyi útra volt kirendelve, ott kellett sáncot ásni a férfiaknak. Mi édesanyánkkal lesiettünk a pincébe. A Flandorffer utca alatti borospincét óvóhellyé alakították át. Ide menekültek a szomszédos ház lakói is. Akkor már élesen vijjogott a sziréna, jelezve, hogy felénk jönnek a bombázó repülők.

Bátyáim mondták, hogy a bolthajtás alatt legyünk, mert ott biztonságosabb. Volt ott egy matrac, arra térdeltünk. A következő pillanatban hatalmas robaj hallatszott, rengett alattunk a föld. Sírva kapaszkodtunk egymásba. A lakók sikoltoztak. Voltak akiket a légnyomás lökött le a lépcsőn. Imádkoztunk. Velünk szemben a falon volt egy nagy sárga plakát, rajta Jézus képe. A kép alatt ez a felírás: Jézusom, irgalom! Könnyeimen át is el tudtam olvasni az alatta lévő zárójelbe írt mondatot: Teljes búcsú, kizárólag légitámadás idején. Ez megnyugtatott.

Gyermekfejjel is éreztem, hogy nagy a veszély, minden pillanatban meghalhatunk vagy megsebesülhetünk, ha éppen a házra vagy környékére esik a bomba. Azt gondoltam, ha mégis meghalunk,akkor egyenesen a Mennyországba jutunk. Jézusom, irgalom! Jézusom, irgalom! Bevallom, még nem szerettem volna meghalni, imádkoztam, hogy még élhessünk. Lassan telt az idő. Végre felbúgott a sziréna egyenletes hangja, ami azt jelentette, hogy a légiveszély elmúlt.

Félve mentünk fel a pincelépcsőn, mert nem tudtuk, nem dőlt-e össze a ház. Hála Istennek megmaradt. Hamarosan megérkeztek a bátyámék. Izgatottan ujságolták, hogy egy bomba az Erzsébet kertre esett. Később tudtuk meg, hogy 18 éves bérmaanyám akkor járt arra és tűnt el, mint akinek szó szerint a fejére esett a bomba.

Aggódva vártuk, hogy édesapánk is hazajöjjön. Hála a jó Istennek, megérkezett. Boldogan néztem, hogyan tisztogatja sártól ragadó bakancsát.

Igen, ezen a Mikulás napon mégis nagy volt az örömöm, hiszen minden családtagot meghozott,lehet, hogy a jó Mikulás, de inkább a jó Isten, aki irgalmazott.

Felejthetetlen Mikulás-napi élményemet 77 évesen azért jegyeztem le, hogy aki elolvassa, gondolkodjék el, milyen nagy ajándék, ha együtt lehet a család. Nem mesét írtam, hanem történetet, ahogyan egy 8 éves kislány átélte Sopronban, 1944. december 6-án, a város első bombázásakor, amikor 300-nál többen vesztették életüket.

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.