„Jó az Úr! Menedék a nyomorúság idején, gondja van a hozzá folyamodókra.” Náhum 1,7

Nemrég egy költöztető kocsi állt be a barátnőm háza elé. A költözés néha jóleső izgalommal jár. Néha meg nem.

Ez a költözés valaminek a végét jelentette. A költöztetők szakszerűen kiürítették a lakását néhány óra alatt. Egyik munkás odament hozzá kezében egy esküvői fotóval, és megkérdezte: „A fényképeket külön rakjuk?”

„Igen”, mondta, és ízlelgette a szó iróniáját: külön. Így fog élni ezentúl. Külön a régi szomszédoktól. Külön a férjétől. Külön attól az elképzeléstől, amilyennek az életét megálmodta.

Elvette az esküvői képet, és könnyeivel küszködve felhívott. „Nem tudom, mihez kezdjek ezzel a fényképpel. Mit csinálsz az olyan holmikkal, amiknek már nincs helyük az életedben? Felépített&uu ml;nk együtt egy életet, és most ez az ’együtt’ megszűnt.”

Tudtam, most nem az a dolgom, hogy valami közhellyel megtöltsem a kényelmetlen csendet. A sablonos szavak nem fognak odabújni mellé az ágyba, nem fogják körbeölelni feldúlt lelkét.

Talán ismerős a helyzet. Te ültél a romhalmaz közepén, vagy a másik oldalon kínlódtál a szavakat keresve. Ezekben a nehéz helyzetekben az egyetlen szilárd alapra helyezhetjük a lábunkat: Isten igazságára.

Az Ő igazsága nem suhan el az érzelmekkel. Az Ő igazsága nem süllyed el a könnyek tengerében. Az Ő igazsága nem hagy el akkor sem, ha szívből jövő kiáltásaid igazán nem hangzanak keresztényinek.

Végül ezt mondtam: „Nincsenek válaszaim, de imádkozni fogok. Le fogom írni neked beszélgetésemet Istennel, hogy lásd, Ő nem hallgat most sem. Lát téged. Hall téged. Igazságával vigasztalni akar.”

Kinyitottam a Bibliámat, és Isten elé tártam a fájdalmat és szomorúságot: „Istenem, kérlek, mutass rá ideillő igazságaidra. Használd a kezemet, hogy vigasztaló szavakat írjak Igédből a barátnőmnek.”

Én: Uram, nagyon rossz látni, mennyire szenved a barátnőm. Kérte, hogy mentsd meg a házasságát, és nem értjük, miért kellett m&eacut e;gis szétesnie.

Az Úr: Azt érzed, amit a Jób 17,11 kifejez? „Napjaim elmúltak, terveim meghiúsultak, vágyaimmal együtt.”

Én: Uram, nem látod a könnyeit? Ha az én szívem megszakad látva az ő szomorúságát, bizonyára a tied is.

Az Úr: Emlékezz, milyen jó bízni Abban, aki egyedül látja, mi van, és mi jön ezután. Náhum 1,7: „Jó az Úr! Menedék a nyomorúság idején, gondja van a hozzá folyamodókra.”

Én: Igen, bízom Benned. De olyan rossz látni, hogy mindennek vége. Olyan értelmetlen az egész.

Az Úr: Semmi sem értelmetlen, amit megengedek. A fájdalomban is a jóért munkálkodom. Péld 19,20-21: „Hallgass a jó tanácsra és fogadd el az intést, hogy a végén mégis bölcs lehessél! Mennyi terv van az embernek szívében! De (csak) az maradandó, amit az Úr határoz.”

Én: Miért kell mindezt átélnie?

Az Úr: Nem kell tudnod a választ. Te csak bízz. Ézs 55,9b: „magasabbak az én utaim a ti utaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál.”

Én: És a vágyai, mindaz, amit szeretne?

Az Úr: Egyedül é n ismerem a vágyak összes lehetőségét. Te csak biztasd, hogy bízzon bennem, és okos döntéseket hozzon. Zsolt 37,3-4: „Remélj az Úrban és tedd a jót, akkor megmaradsz földeden és biztonságban élsz. Az Úrban leld örömed, s ő betölti szíved vágyait.”

Leírtam és elküldtem a barátnőmnek Istennel való beszélgetésünket. Ez a levél nem mulasztotta el a szenvedését, nem válaszolta meg a kérdéseit. Nem mutatott rá egy területre, ahova lerakhatja mindazt, aminek most nincs helye az életében. De arra késztette, hogy kinyissa Isten Igéjét, és ő maga is beszélgetni kezdjen Vele. És ez igazán alkalmas első lépésne k az előtte álló úton.

Uram, lélekben Eléd hozom szenvedő barátnőmet. Te vagy az egyetlen, aki végül fel tudod emelni. Bárcsak bízna Benned személyes, megélt bizalommal élete hullámvölgyei között! Jézus nevében, Ámen.

(forrás: lelekerosito.hu)

Létrehozva 2013. november 14.