Felmelegedtem az Úr tüzénél

alt

A Tűz [Fire Team amerikai evangelizációs csapat. A szerk.] Pécsett járt és engem is megérintett. Bevallom, féltem hevétől. Hogy miért? Negyvenkét évesen az ember már lehiggad. Amit megtudott és elért, okkal tulajdonítja valaminek vagy valakinek. Én úgy hittem, hogy magamnak.

Azon a szombaton a pici babát a nagyszülőkhöz vittük, két iskolás gyerekünkkel pedig elindultunk a Tűz evangelizációra. Amennyire jólesett, hogy már a bejáratnál kedvesen fogadtak, dalszövegeket kaptunk, annyira zavart az elején a nagy hangerő. Nem sokáig. A zenészek - azon túl, hogy jó zenészek voltak- hite átáradt a többi éneklőre is. Megfordult az is a fejemben, hogy a rendszerváltás előtt a “nagy közös éneklések” csak jó bulik voltak. Hit nélkül. Mert abban az eszmében nehéz lett volna hinni. Ez valami más volt. Jó volt látni az ismerős arcokat. Jó volt látni, hogy engem is látnak. Furcsa volt érezni, hogy jé, ők is eljöttek, mint mi.

Előítélet nélkül jöttem. Az első előadás alatt meglehetősen feszengtem. Pedig mindent értettem, sőt el is fogadtam. Az előadás vége felé valami melegség töltött el. Azt hittem azért, mert sokan vagyunk a sportcsarnokban. Az előadó buzdított mindenkit, hogy ne féljünk odamenni, az imaszolgálat bárkiért imádkozik, segíthet akár a hitet megerősíteni vagy visszaadni.

Én már izzadtam. Azon vettem észre magamat, hogy ott állok az egyik imaszolgálat csoportja előtt. Egy alacsony, törékenynek tűnő, jóságos mosolyú asszony állt előttem, két fiatal segítővel. Meleg kezét a szívem fölé tette és úgy kérdezte a tolmács segítségével: -Miért jöttél imádkozni?

Egy pillanat alatt tudtam, hogy itt most valami meg fog változni. -Szeretnék visszatérni az Úr közelébe -mondtam, mire ő elmosolyodott és azt mondta: -Az Úr nem hagyott el téged, csak te nem érezted közelségét.

Alig érthető mormolásba kezdett, két társa pedig szintén imádkozott. Én pedig csak álltam, álltam. Már nem volt melegem. Tűz forrósága égett bennem. Patakokban folyt rólam a veríték. Hullámzott a mellkasom, éreztem, hogy el fogom sírni magam. Zokogtam, de úgy, ahogy életemben még szinte soha. Az asszonyon nem látszott meglepetés, csak mosolygott, mormolt tovább. Éreztem, hogy ő már tudja, ismét elindultam az Úr útján. Zokogtam és krákogtam, köhögtem és hörögtem - amilyen csöndesen csak tudtam. Nehogy zavarjak másokat. Pedig dehogy zavartam, mondták többen utólag.

A mormolás abbamaradt, és ez a jóságos asszony, akin keresztül az Úr megérintett engem, mosolyogva mondta: -A jóisten örül, mikor látja hogy szeretik. Szeresd az Urat és meglátod, te is boldog leszel. Nem akarod meggyónni bűneidet?

-De igen. Gyónni szeretnék -mondtam, de a végét már nem érthették, mert elöntött a forróság és végeláthatatlan zokogásba kezdtem. Az a kis törékeny asszony pedig csak mormolt tovább, közben fogta a vállamat, próbált nyugtatni, de nem sok sikerrel. Az imaszolgálatos fiú az asszonyra pillantott és egy szemvillanás alatt eltűnt a tömegben.

Én pedig csak zokogtam, talán az ötödik zsebkendőmet fújtam tele. Addigra már ott termett feleségem, könny csillant a szemében, úgy hajtotta fejét vállamra, keze az enyémbe bújt. Mellette állt két fiam, apjukat talán még egyszer sem látták sírni. Megérezték a választ korábbi kérdéseikre: -Apa te miért nem jössz ki velünk áldozni? Hát ezért. Mert nem tudtam megtenni. Nem ismertem Őt. Mert eltávolodtam. De ennek vége.

Egy magas szakállas, bajszos férfit pillantottam meg magam mellett, ott állt az imaszolgálatos fiú mellett. A fiú hozzám hajolt és boldogan súgta a fülembe: -A legjobb gyóntatópapot sikerült elérnem. A legjobb pap, akit csak ismerek.

A zokogás lassan abbamaradt, ahogy követtem a férfit a gyóntatóhelyiség felé. Soha nem láttam azelőtt, mégis olyan ismerősnek tűnt. Az ajtó bezáródott, ketten voltunk a helyiségben. Felvette és nyakába tette a stólát a gyóntatáshoz, rám mosolygott, leültetett és azt kérdezte: - Mondd el, miben vétkeztél.

Én meg csak hallgattam. Mit mondjak el? A mindent nem lehet elmondani. Hallgatni próbáltam, aztán elöntött megint a forróság, beindultak a könnycsatornák. A szememből ömleni kezdett a könny, a számból a szó. Hogy évtizedekig templomba sem jártam. Hogy nem hittem az Úr erejében. Hogy gyerekeimnek próbáltam példát mutatni, eljártam velük misére, de nagyon nem hittem az egészben.

A pap egy szót sem szólt sokáig. Aztán azt mondta: -Próbálj megnyugodni. Isten segíteni fog neked. Isten már előre megbocsátott neked mindent, amit elkövettél.

Ez csak olaj volt a tűzre. Az én tüzemre. Mert éreztem, mostantól más lesz minden. Hinnem kell Istenben.

Hogy is mondta az egyik előadó? Csodák nincsenek, csak nem látjuk Istent, amikor anonim módon áll mellettünk bizonyos dolgok bekövetkezésekor.

A pap feloldozott. És abban a pillanatban abbamaradt a zokogásom. Valami megszűnt bennem, és valami elkezdődött. A melegség megmaradt azóta is, ha imádkozom.

Egy hét telt el megtérésem óta. Megváltoztam. Megnyugodtam. Tudomásul vettem és elfogadtam. Azóta csak egy esti imát hagytam ki, a fáradság elnyomott azon az estén. Éjszaka felébredtem, mert felsírt a baba. Megsimogattam, kértem a jóistent, segítsen elaltatni ezt a kis emberkét, bepótoltam az esti imát és mire a végére értem, a baba már aludt. Csendben szuszogott. Jó meleg volt a keze, az enyém is.

Ezt az írást vacogva kezdtem írni, mert bizony lehűlt az idő május végére. Mire a közepére értem, le kellett vetnem a pulóvert, annyira elöntött a melegség.

Emberek ! Felmelegedtem. Az Úr tüzénél.

(1997)

Share