Barátom, mondd miért jöttél?

Ezzel a kérdéssel fogadtak idestova húsz éve a gimnáziumban. Most ismét aktuálissá vált. Azért jöttem, hogy Istennek hálát, a segítő kezeknek (legyen házastársé, baráté, ad abszurdum idegeneké, akik értem imádkoztak) köszönetet mondjak! Úgy érzem ez a legkevesebb, amivel meg tudom hálálni, amit értem tettek és tesznek folyamatosan!

A lámpást bűn lenne véka alá rejteni, ahogy az Isten és az általuk kapott fényt, felismerést és szeretetet magamba zárni! És nem véletlenül itt, Kaposváron. Ide jöttem először közbenjáró imát kérni, majd itt leltem rá a lelki vezetőmre, barátomra is!

Isten az embert születésekor jónak teremti, de a leosztott lapok között akadnak gyengék is, melyek adott estben rossz irányba terelhetnek bennünket, ha hagyjuk ezeket érvényesülni! Nekem a végtelen önzés, egoizmus és önteltség is jutott a paklimba! Mivel átadtam magam ezek kényeztető fertőjének, egyre inkább elhatalmasodtak rajtam. Aztán egy idő után szenvedélybetegségben manifesztálódott mindaz a rossz, amelynek éltem! Ezt nálam úgy hívják, hogy alkoholizmus! Én alkoholista vagyok! Annyira magába zárt a sötétség, hogy még magam is elhittem, hogy ez jó és mindez nekem jár! Majdnem sikerült tönkretennem a környezetemet, családomat, rokonaimat, barátaimat és magamat! Mikor felismertem (inkább szembesítet vele a legjobb barátom) próbáltam megoldani a problémát! De az elhatározás nem volt őszinte, így a megoldás is elmaradt! Materiális fegyverekkel küzdöttem, nálam sokkal erősebb spirituális erőkkel szemben. Aztán olyan mélyre süllyedtem, hogy már valóságosan az életem volt a tét!

Aztán egy kórházi ágyon saját bűntudatom verejtékétől csapzottan fetrengve két kéz átölelt és valaki azt mondta, hogy szeret! Csak úgy… Csak azért mert vagyok… Mindazok ellenére, amit tettem! És annak ellenére, hogy én minden cselekedetemmel azon voltam, hogy ellökjem magamtól, nem engedi, hogy lejjebb csússzak! Mert onnan már nem lenne visszaút!

És előkerült a pakliból két lap, melyek gyökeresen megváltoztatták az eseményeket: az Istenbe vetett hit és a szabad akarat! Ahogy a rosszat szabat akaratból tettem (így a felelősség is csakis az enyém) , úgy tehettem most már ellene Isten gondviselő szeretetével felvértezve! Már őszintén ki tudtam mondani Lucien Duval szavait: “Tehetetlen vagyok az alkohollal szemben és elvesztettem uralmam az életem felett”! Meg,- és átadtam magam Isten akaratának! Ráébredtem, hogy nem vagyok egyedül… Sohasem voltam egyedül… Teljesen új dimenziók nyíltak meg előttem, amelyeket addig elhomályosított szemem nem láthatott.

Hogy mi változott meg? Minden! Életgyónást végeztem, felvettem a betegek szentségét, rendszeres gyónó áldozó lettem! A szentségi házassággal végleg igent mondtam a családban is az Istenre! Együtt kezdtünk pöttyös misékre, hittanra járni.   Egyszóval kerestem az Isten minden ember által elérhető valóságát! Előtte hanyagoltam mindazt ami most kitölti az életem! Másnaposan felkeltem, pár cigaretta után öklendezve kiadtam magamból az előző napi “dózist”, majd undorral munkába mentem, ahol végigszenvedve a napot már csak a startjelet vártam arra, hogy ismét ihassak! Félig megnyugodva otthon folytattam mindezt! Nem törődtem senkivel.

Mostanában, ha felkelek, sajnos még mindig cigarettázva, kiülök az erkélyre és elmélkedem! Aztán felkel a Nap, és én tudom, hogy nekem süt! És hálát adok az Istennek, mert az Ő kegyelméből kaptam a napfényt és meleget! A gyerekekkel kocogva oviba, bölcsödébe megyek és hálát adok, ha rám mosolyognak! Biciklivel járva kacsintok a többi bringásra, munkában megértéssel szólok az emberekhez! Hazaérve társasjáték, olvasás, sajátos nevelés. Este ima a gyerekekkel közösen, majd mese. Már hozzám bújnak, kérdeznek tőlem, tisztelnek! Apa lettem ismét, ahogy házastárs is!

Tudok örülni a rég nem látott baráttal eltöltött lopott perceknek, a gyereknevelés nehézségeinek, a kihívásoknak, melyeket lehetőségeknek tekintek! Bár mindez banalitásnak tűnhet, számomra ez az alkohol után ajándék. Egy valóság, amiben már régen élnem kellett volna. És ha reggel felkelek és esik az eső tudom azt mondani: “Hálát adok neked Istenem, mert a Te bőkezűségedből kaptuk az esőt, mely áldott magyar földünket öntözi és nem mellesleg bőrig áztat, míg beérek a munkahelyemre:). És elmosolyodom…

Békét leltem! Azt a békét, melyet Jézus adott nekünk. Sőt már adni is képes vagyok mindabból, amit kaptam! Olyan forrásból tölthetem fel a szeretettankjaimat, melyek nem apadnak el. Erőt és képességet érzek a jó megtételére! És bár a tankok néha lemerülnek, a szentáldozásban, gyónásban, imában mindig feltölthetem ezeket!

Azt mondják: “Az ember életében a legmámorítóbb pillanat, mikor ráébred, hogy szükség van rá”! A rózsaszín ködöt felváltotta a valóság, mely teljes, józan és céltudatos embert kíván! Feladatok, melyek megoldásra várnak! A megoldások pedig rám várnak: család, Haza, barátok.

Lassan két éve nem iszom! Persze ez csak úgy megy, ha folyamatosan fogom azt a kezet, mely felemelt! Tavaly öt hónap leforgása alatt temettem el édesanyámat és édesapámat! A legkézenfekvőbb lett volna ismét visszatérni az alkoholhoz. De már valaki más rabja lettem! Egy olyan új életre kaptam esélyt, amelyet nem szeretnék eljátszani! Még ha tragédiák történnek is, már tudom, hol keressem a gyógyírt!

A harcnak azért még nincs vége, a rossz lapok még mindig benne vannak, de már tudok újakat húzni a pakliból! Türelmet, megértést, elfogadást, kitartást! És, mivel már az osztóval is megbékéltem, egyre jobbak az esélyeim!:)

Már nem félek, mert tudom, hogy nem vagyok egyedül…

Létrehozva 2021. szeptember 6.