Az az érzésem, ez nem kimondottan tanúságtétel. Tele van kérdésekkel. Viszont ahogy a szívem nem mozdult meg a többi karizmánál, a szabadításnál túlságosan is beindult. A karizmaiskola után elolvastam a szabadítás  “játékszabályait” és igencsak meglepődtem, mennyire a tudatlanok bátorságával álltam hozzá a dolgokhoz.  Talán mert sosem akartam szabadítással foglalkozni. 

Talán pont azért annyira vigyáznak állandóan rám az angyalaim, mert semmit sem tudok arról az óvatosságról, amit a karizmatikus “nagyok” már tudnak 🙂

Az évek során találkoztam már a sátán fenyegetéseivel: “Tudom, hogy sosem leszel az enyém, de bolondnak és megszállottnak fognak tartani!” Ezeket be is váltotta:  a megboldogul anyósom szájából szó szerint elhangzott, hogy meg vagyok szállva, sőt egy időben azzal fenyegetett, hogy be fog záratni Lipótra. Kis híján már én is hajlottam arra, hogy elmebeteg vagyok,  még jó hogy van gyóntatóm, aki felvilágosított a dolgok  igazi hátteréről…. :))

Jó pár éve voltam Medjugorje-ben (először és utoljára – azóta sem jutottam ki, de hiszem, ha oda kellene ismét mennem, az égiek elintézik azt is). Ott állandóan az volt bennem, keressem meg a felvidéki csoport papját. Nem kerestem meg, hiszen Kemenes atya csoportjával jöttem és magyar kitűzővel ékeskedtem. Első este  nagy nyugtalanság fogott el a templomnál, sehol sem találtam a helyemet, mintha valami el akarna kergetni onnan.

Elhatároztam, hogy  visszamegyek a szálláshelyre. De nem ment ez sem – kikerültem a város szélére, bolyongtam, végül  teljesen eltévedtem. Hasonlított ez  azokhoz a rémálmokra, amikben nem találjuk a hazavezető utat.  Egyszer csak  messziről megpillantottam a templom két tornyát,  azokhoz igazodva találtam vissza a csoporthoz. Másnap az oltárnál megláttam a felvidéki  papot, fiatalkori barátom volt, kispap korától ismerem. Nagyon megörültünk egymásnak, de pár mondat után megkérdezte, nem akarok-e gyónni. Kemenes atya utasítására mindenki az út előtt meggyónt, ezt a barátomnak meg is mondtam. Annyira unszolt, hogy  lelkemben  kicsit bosszankodva az erőszakosságán,  mégis beadtam a derekamat.és meggyóntam ismét.

Gyónás után mondta:” Láttam az ördögöt, meg akart téged fojtani és én csak így tudtam rajtad segíteni.”  Később tudtam meg, az ottani ferencesek többször hívták ezt az atyán ördögűzésekhez.

Medjugorje-ben volt még egy kedves élményem. Ismét hallottam Jézust. Amikor áldozás után sétáltam a csillagos ég alatt nagy örömmel a szívemben felujjongtam, mennyire tisztának érzem magam. Jézus mosolyogva válaszolt: “Azért, mert valóban tiszta vagy.”

Sosem akartam gyógyítással foglalkozni, bár tudom, hogy kedvemért Jézus sok kérésemet meghallgatta, azt is tudom, hogy sokszor megérzem a betegséget vagy annak a  “hiányát”, hogy gyakran ráérzek másnak a lelkiállapotára. De nem prófétálok, nem beszélek nyelveken stb. Tehát semmi sincs bennem, amit ki lehetne ragadni, mint extra karizmát. Isten jelenléte bennem az , ami érintkezik a “külvilággal”, az a bizonyos Gyertya, amit nem lehet elrejteni.

Azt is hallottam már másoktól : szólj M.-nek, ő tud imádkozni. Hmmm, pedig nem is nagyon imádkozom ilyenkor, csak átölelem az  imát kérőt és megkérem Kedvest, segítsen, hiszen már én is, gyarló féreg létemre, szánom az illetőt. és ha tudnék, biztosan segítenék rajta. Azt hiszem, ezek, amiket leírtam, nagyon messze vannak minden karizmatikus lelkülettől, legalább is, amiket ezidáig olvastam, tapasztaltam.

Tudod mi volt legnehezebb a lelkigyakorlaton? Amikor hangosan kellett imádkozni másik felett   (párokban voltunk a legközelebbi padszomszéddal). Te jó ég! Mit is tudnék imádkozni, ráadásul hangosan és 15 percen keresztül!? Hát megszenvedtem.:)))

Talán két éve annak, hogy barátnőmet megtámadta a mise után egy nő – kiabált, hogy térjen meg, mert elkárhozik. Közéjük álltam  és kértem a Kedvest, védje meg  a barátnőmet ettől a gonosz lélektől. Mert az volt. A nő lecsendesedett és elment, pedig egy szót sem szóltam.

Ennél az esetnél , ugyanúgy mint a karizmaiskolán is olyan automatikusan történt minden. Ott  szabadításért imádkoztak a szervezők  a sorok között járva, amikor a hátam mögött elkezdett  morogni, zokogni egy fiatal nő. Ezt a “hivatásos” karizmatikusok közül senki sem vette észre a hangos zene miatt, csak  Damian Stayne, de ő messze volt. Hogy ő valóban nekem vagy másnak intett nem tudom, de valami  erő  felemelte a kezemet, szinte magától repült magasba,  és a nő feje fölé emeltem. Közben éreztem, rettenetes erő áradt ki a kezemből és angyalok  védelmezően vesznek körül.

A munkahelyemen a kolléganőm borzasztó szitkokkal és gyűlölettel illette a katolikus egyházat  Már alig mertem bemenni. Akkor megkértem a három főangyalt, menjenek be előttem az irodába. Hogy ez fantázia volt e vagy sem, nem tudom biztosan, de láttam, hogy a jelenlétük kezdte betölteni az egész szobát és minden rossz kiszorult onnan. Egész nap nem volt egy pisszenése sem a hölgynek. azóta sem, mert tanultam a történtekből.:)

Angyalok imádkoznak velem, amikor imádkozom a templomban, ha hideg van, betakarnak valami puha meleg takaróval. Gyakran elkísérnek a szenvedő lelkek is, szinte ujjong ez az égi tömeg az örömtől a  templomba vezető úton. Valamiért szeretik a templomunkat: egy alkalommal szomorú voltam, hogy csak öten jöttünk össze énekelni  (mármint emberek).  Egyszer csak az énekbe  bekapcsolódott sok-sok angyal is, egy egész angyalkórus, és  Királynőjükkel együtt  velünk dicsőítették Istent. Gyönyörű volt! 🙂

Évekkel ezelőtt, van annak már 40 éve is, megkaptam a szívsebet. Átélni átéltem, de hogy mit kaptam, és hogy Szeráfot láttam, csak  most pár éve tudtam meg. Szívsebet  nem csak lelki élet magas fokán lehet megkapni, ahová Keresztes Szent János szerint  ritkán jut el egy lélek.  (két éve kezembe kerültek az írásai).  Keresztes János Teréz élményeiről írt, ő meg valóban nagy szent volt minden értelemben, tehát Szent János nem gondolhatta volna, hogy ilyen megeshet  igen bűnös emberekkel is. Mindig  úgy értelmeztem ezt a dolgot:  Jézus megjelölt magának, hogy egyértelmű legyen,  hogy az Ő tulajdona vagyok, ha elkóborolnék. Mert szoktam…

Létrehozva 2013. április 6.