Édesanyám halálának első évfordulóján imádkozva felnyitottam a Szentírást, Ő mit üzen? Szent Pál Efezusiaknak írt levele 2,5: „…Krisztussal életre keltett minket…feltámasztott minket, és Jézus Krisztusban a mennyeiek közé helyezett minket…”Nagy volt az örömöm! Hamarosan megszólalt a telefon, Ili barátnőm hívott Budapestről. „Álljatok vigyázzba…” – olvasott a Bibliából egy részletet. Boldogan újságoltam neki, hogy hol nyílt ki az imént.

Rögtön keresni kezdte. „Most pedig ülj le!” – mondta. „A Bibliámba ide van betéve az a leveled, amiben arról írsz, hogy ápolod a Györgyi nénit.” Mindketten meglepődtünk. Most tudatosult bennem, hogy mitől mentette meg az Úr az édesanyámat, mert nem kellett annyit szenvednie, mint a Györgyi néninek, hanem csendesen elaludt. Áldott legyen érte!

Egyszer, Vőmmel, leányommal és kislányaikkal amikor a temetőben jártunk, kértem őket, menjünk Györgyi néni sírjához is. Szilvikének nagyon jó kedve volt, egy dallamot dudorászott a sírnál. Amikor eljöttünk a sírtól leányom mondta, hogy Szilvi egy népdalt dúdolt, aminek ez a szövege: „Engem babám ne sirass, értem könnyet ne hullass! Beírták a nevemet a nagy könyvbe…” Így „üzent” Györgyi néni? Felhívtam fiamat, – hiszen őt a térdén ringatta kiskorában – lehet, hogy ez „üzenet”? Igen, ő is kinyitotta tegnap a Bibliát, és fejből mondta : János 11,26 „Az, aki úgy él, hogy hisz bennem, nem hal meg örökre. Hiszed ezt?” Ezt Jézus Mártának mondta, mielőtt Lázárt feltámasztotta.

Leányom, ha tehette, naponta ment misére, szentáldozáshoz járult. Örült, hogy öccse papnak készül. Gyakran volt mandulagyulladása, és a gégész tanácsára kivetette. Szeretett volna a papszentelés napjára egészen meggyógyulni. Sajnos többször belázasodott a műtét után, és egyre gyengébb lett. Pünkösd vasárnap itthon pihent, az ágyban olvasott. „Nem értem a Dogmatikát!”-mondta. Ő is végezte a teológiai kurzust, de még ez a vizsgája hiányzott. „Miért akarod most azt érteni, olvass egy könnyebb lelki olvasmányt!” – mondtam, és a könyvespolcról levettem Gabriella Bossis Ő meg én című könyvét, és kinyitottam. „Nem is hiszitek, mennyire vágyódom, hogy a halálban egyesüljünk” – mondta Jézus.

Becsuktam a könyvet, nem mondtam meg neki, hogy mit olvastam. „Most lesz ám Szentháromság vasárnapja” – mondtam. „Ha akkor meghalok, küldjétek el a Szentatyának a Szentháromságomat!” Már 7 évvel korábban írta nekem gondolatait a Szentháromságról, míg végül legépelte, és kért, hogy olvassam el, nincs-e benn hiba. Elolvastam. „Nem tettél pontot a végére” – mondtam. Újra befűzte a gépbe, és letette. (Ez egy héttel korábban történt.)

Kedden befeküdt az Irgalmasok kórházába. Este meglátogattuk, jól érezte magát. Szerdán délben beszöktem hozzá. Azt mondta: „Fáj a fejem, fáj a szívem”– és elvesztette az eszméletét. Az orvosok összeszaladtak. Hívták a mentőt. Mivel szerdai nap volt, indulnom kellett volna kislányaival a Szülészeti Klinikára, hogy a szentmisén szolgáljunk. Felhívtam Báthory atyát, mondtam, hogy most visszük rohammentővel a 400 ágyas klinikára. Kértem, hozza magával a kislányokat és a szentkenetet! Hallottam, hogy a mentősöktől kíméletes szállítást kértek. Bevitték a liftbe, de ki is hozták, mert elromlott. Gyalog vitték le a lépcsőn. Láttam, hogy a lépcső fordulónál lelettyent a feje a vánkosról. Megjegyzem, a fal templom felőli oldalán van az oltár felett a Szentháromság kép. Itt érhette az a nagy mérvü agyvérzés, amire az Ideg Klinikán azt mondták: „Ezen már nem lehet segíteni.”Alig, hogy a 400 ágyas klinikára értünk, Atya is megérkezett. Őt beengedték a vizsgálóba, feladta a szentkenetet. A kislányokkal a folyosón vártunk, amikor megpillantottam a vőmet, aki akkor jött be ügyeletre. Mondtam, hogy mi történt. Atya magával vitte a gyerekeket a misére, mi pedig a mentővel tovább vittük az Ideg Klinikára. Lélegeztető gépre tették. Este bevittük a kislányokat, akkor látták utolján még életben, de eszméletlenül az édesanyjukat.

A csütörtök esti misét és a szentségimádást is érte mondtuk a Szent Ágoston templomban.

Pénteken reggel – valószínű az aggodalomtól – vérezni kezdtem. Vőm felvitt a szülészetre. Mivel ott már jól ismertek, mert én hívtam az ápoltakat a misére, előzékenyen bántak velem. A professzor úr vállalta, hogy elvégzi az egészségügyi küretet. Az ágyban várakozva imádkoztam. Egyszer csak a leányom arcát láttam jobbról közeledni, majd távolodni néhányszor ismétlődve. Talán fél óra múlva jött a vőm és a kisebbik fiam a hírrel, hogy meghalt. A Szentháromságos egy Isten ölelje át örökké!!!

Hamarosan vittek a műtőbe. Kértem, hogy ne altassanak, mert gyenge a szívem, és ma valakinek haza kell menni.

A műtét után visszakerültem az ágyra. Azt kértem az imámban, hogy még egyszer láthassam a leányomat. Valóban jött jobbról a leányom arca, balról egy lehajtott fejű, csukott szemű Krisztus arc és a kettő összeolvadt előttem. A halálban való egyesülést láttam meg, amit Pünkösd napján olvastam Gabriella Bossis naplójából. Bejött a főnővér, nagy hangon mondta: „Milyen Isten az, aki engedi, hogy egy ilyen fiatal teremtés meghaljon, és itt hagyjon két gyereket?” „Pedig az Isten jó, és az Isten szeret!” – válaszoltam. Hamarosan mintha kicserélték volna, olyan kedves lett hozzám. Nem sokára jött értem a vőm, hogy haza vigyen. „Önts lelket a családba!” – mondta. A kislányait azzal próbáltam vigasztalni, hogy „nem kell sírni, mert én láttam az Anyut!” A többieknek pedig: „Térjetek meg!!!” Engem vigasztalt a látomás. Nyolc nap múlva volt a papszentelés. Hiszem, hogy Ő ezt már a Mennyországból látta, hiszen az Egyház szolgálata által tiszta lélekkel távozhatott az élők sorából. Jézus mondta: „… ha hiszel, meglátod Isten dicsőségét.” Jn 11,40 Ő pedig hitt Jézus ígéretében.

Leányom halála után egy hónappal férjem elesett, másodszor szenvedett combnyak törést, amiből már nem épült fel. Három és fél évig, mint tolókocsis beteget ápoltam itthon. Még súlyosbította helyzetét, hogy az első törés szögei átszúrták a bőrét is, így naponta kezeltem a sebet. Soha nem panaszkodott, türelmesen viselte „keresztjét”. Báthory atya gyakran meglátogatta, gyónt, áldozott majd felvette a betegek szentségét. Kb. fél évvel korábban, Húsvétkor, nagyon rossz állapotban volt. Imádkoztam,hogy még ne vigye el az Úristen, „Legalább a 40. házassági évfordulónkat érné meg! Milyen lesz az unokáim Húsvétja, ha az édesanyjuk után most a Nagypapa hal meg?” Isten meghallgatta kérésemet. Pontosan a 40. házassági évfordulónkon adta vissza lelkét Teremtőjének. Kb.10 nappal korábban a Belvárosi templomban voltam. Mise után megkértem az atyát, hogy imádkozzék a férjemért. „Most hazamegyek és imádkozom” – mondta.

Átjőve a téren egy ápolónővel találkoztam, aki önként felajánlotta segítségét. Amikor sok munkám mellett kevés lett az erőm a súlyos beteghez, itt volt a segítség. Hosszú órákat töltött a beteg mellett, hogy el tudjak menni, a hittan órákat megtartani. Külön ajándék volt számomra, hogy férjem elfogadta személyét és ápolását. Amikor közeledett a vég, a nővér pontosan megmondta: „Holnap.” November 19-én, Szent Erzsébet ünnepén pap fiam és társai telefonon köszöntöttek: „Áldjon meg téged az Úr…” „Apu nagyon gyengén van”– mondtam. Azonnal kocsiba ültek egy ferences társával, és 4 óra alatt leértek Miskolcról Pécsre.

Felhívtam Zselepszky atyát is. Megkérdezte: „Fönn van a férjed? Akkor menj be hozzá a szobába, mondd meg neki, hogy bánja meg minden bűnét, és én feloldozom.” Elmondtuk együtt a bánat imát. Éjjel 1 órakor – a 40. házassági évfordulónk napján – elmondtam mellette Pió atya reggeli imáját, 2 órakor megérkeztek fiamék. Örült nekik. A fiúk lefeküdtek, én fenn maradtam. 3 órakor azt vettem észre, hogy egyre ritkábban vesz levegőt. Szaladtam a másik szobába orvos vőmhöz. „Ez az!” – mondta. Azután a fiamat ébresztettem: „Gyere gyorsan!” Szaladt az Apjához, elmondta felette a feloldozási imát, megrajzolta a keresztet. Férjem még kétszer sóhajtott és meghalt. Remélem, hogy hőn szeretett leányunkkal és szeretteinkkel együtt várják mindazok megérkezését, akik hisznek Jézus Krisztusban, parancsai szerint élik a földi életet.”Mert, ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Azért akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk!” (Szt. Pál Rom. 14,8)

A Bibliát kinyítva Feri bátyám gyászjelentése került a kezembe. Ő állt legközelebb hozzám a családban. Amikor születtem, ő 4 éves volt. Szüleink elmondásából tudom, hogy Ő a 3 bátyám közül a legerősebb volt, úgy mondták, mint egy kis „vasgyúró”. Mégis gyermekparalízist kapott 4 évesen. A kórházból teljesen bénán adták ki, nem tudtak segíteni rajta. Szüleink nem adták fel a küzdelmet, masszírozták, tornásztatták, elektromos vibrátorral kezelték, újra tanították járni. Sajnos jobb lába és bal karja, keze bénult maradt. Mi ketten mindig együtt játszottunk, és igyekeztem segítségére lenni, amiben tudtam.

Együtt mentünk a közeli templomba, figyelmeztetett, ha ott forgolódtam – kislányként. Megállta a helyét az iskolákban, a főiskolát is elvégezte. Rátalált a szintén nagyon vallásos leányra, aki a felesége lett. Két fiúk született, a fiatalabb pap. 73. évében szívműtét után „csendesen elpihent az Úrban.” Gyászjelentésén ez áll: „Én vagyok a Feltámadás és az Élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog.” (Jn 11,25) Az utóbbi években így köszöntöttük egymást születésnapkor, névnap alkalmából: „Isten éltessen sokáig, – és majd örökké!”

(folyt.)

Létrehozva 2013. március 16.