Élet – örök élet (2)

Másik leányukat agydaganattal műtötték. Lebénult. Az elfekvőben látogattuk, majd csak leveleket írogattam neki. Választ nem kaptunk, mert már nem tudott írni. Ő nagyon vallásos volt. Sokat imádkozta a rózsafüzért…

Egyszer az iskolában – tanítónőként dolgoztam – az óvodások jöttek hozzám látogatóba. Kerestem valamit a szekrényben. Abban a pillanatban gondolatban láttam a kórtermét. Megdöbbentem. Csak nem halt meg? – gondoltam. Tovább írogattam neki, majd írtam az orvosnak, kérve, hogy tájékoztasson. Közölte, hogy aznap halt meg, amikor az óvodások nálam voltak…

(Megjegyzem, a tanév folyamán csak egyszer voltak nálam az óvodások, amit az osztálynaplóba be kellett jegyeznem, május 10- én.)

Anyósom halálakor felsóhajtottam: „Istenem, mikor lesz megint ilyen szörnyű nap?” Egy hangtalan belső választ kaptam: „Három hónap múlva.” Pontosan három hónap múlva meghalt az édesapám.(Tehát június 17-től szeptember 17-ig, három hónap.)

A kórházban egyre rosszabbodott az állapota. Epehólyagrákot állapítottak meg. Édesanyám papot hívott hozzá, hiszen vallásosan éltek, vasárnap nem mulasztottak szentmisét. 1943-ban felajánlották családjukat Jézus Szentséges Szívének. Meg is óvott bennünket a háború idején, pedig sok bombázásban volt részünk. Fél évig – mint hadifogoly – nem tudott a családjáról, mi sem őróla. Ezt a fél évet mi menekültként Németországban töltöttük. Sok viszontagságon mentünk át, de egy hajszálunk sem görbült, egy náthánk sem volt – mondta hálás szívvel édesanyánk – amikor végre     hazajöhettünk. Sajnos édesapánk nem volt otthon, azt sem tudtuk, hogy hol lehet. Él-e?     Vagy talán fogságban van? Lakásunkat kifosztották, orosz házaspár lakott benn.

A háztulajdonos néni osztotta meg velünk otthonát. Mi – édesanyám, három bátyám és én – 1945. október 3-án érkeztünk, édesapám pedig két hét múlva, 18-án. Nagy volt az örömünk, hogy együtt volt újra a család. Igaz, hogy szüleinknek a semmiből kellett indulniuk, de Istenbe vetett hittel és rendíthetetlen szorgalmukkal élhetővé tették további életünket.

Visszatérve édesapánk halálesetére, végül is szívtrombózis lett a halál oka. Marika sógornőm megjegyezte: „Nagyon szerette a Jóisten, mert így nem kellett annyit szenvednie.”

Létrehozva 2013. március 13.