Gyógyítás és gyógyulás

(részlet Briege McKenna nővér könyvéből)

1959 karácsonyának napján, amikor még csak tizenhárom éves voltam, édesanyám hirtelen meghalt. Ahogy azon az éjszakán zokogtam, egy hangot hallottam: "Ne búsulj, én majd gondodat viselem."

Nem fogtam fel teljesen, hogy az Úr szólt hozzám, de béke szállt a szívembe. Másnap reggel már tudtam, hogy apáca akarok lenni.

1962. december 4-én tettem le első fogadalmamat, és ekkor részesültem az első igazi lelki élményben. Amint a kápolnában térdeltem, arra várva, hogy hívnak, Jézust láttam, mint Jó Pásztort, ahogy közeledik felém, megfogja a kezemet és azt mondja: "Jöjj velem!"

Miközben vallási életemnek mélyebb értelmét kerestem, és az Úmak való teljesebb, gyökeresebb elkötelezettséget szerettem volna vállalni, Jézus megadta nekem a lelki gyógyulást. 1970. decemberében Orlandóban részt vettem egy ökumenikus lelkigyakorlaton. Hallgattam, ahogy az imádság erejéről, a Szentlélek hatalmáról beszéltek. Emlékszem, hogy készítettem egy "bevásárló cédulát" mindazokról a dolgokról, amelyeket Istentől kértem - az én feltételeimmel.

Ezen az imaösszejövetelen egy pap is jelen volt. A bevásárló cédulámra gondoltam és azt mondtam magamban: "Ha most ez a pap imádkozna értem, én mindezt megkapnám." A fizikai gyógyulás azonban nem volt a listámon.

Az Úr, mintha csak gondolataimban olvasott volna, így szólt hozzám: "Ne rá nézz, hanem rám." Emlékszem, hogy az órára pillantottam, mielőtt becsuktam volna a szememet. 1970. december 9-e volt, reggel negyed tíz. Az egyetlen ima, amit mondogattam, csak ez volt: "Jézusom, kérlek, segíts!" Ebben a pillanatban egy kezet éreztem, amint megérintette a fejemet, és azt gondoltam, hogy a pap volt az, aki odajött hozzám. Kinyitottam a szememet. Senki nem volt mellettem, de mintha valami erő futott volna át a testemen. Nehéz

leírni ezt az érzést, de gyakran így szoktam megmagyarázni: úgy éreztem magam, mint egy banán, amit meghámoznak.

Lenéztem. Az ujjaim előzőleg merevek voltak, de nem deformálódtak, mint a két lábfejem. A két könyököm kisebesedett. Végignéztem magamon. Ujjaim hajlékonyabbak lettek, eltűntek a sebek, és láthattam, hogy a szandálba bújtatott lábaim már nincsenek eltorzulva. Felugrottam és azt kiáltottam: "Jézusom! Hiszen Te csakugyan itt vagy!"

Amikor Jézus megmutatta magát Tamásnak, Tamás nem tudott mást mondani, csak ezt: "Én Uram, én Istenem!" Amikor Jézus ezen a napon kinyilvánította magát nekem, én csak ezt tudtam mondani: "Jézusom! Hiszen Te csakugyan itt vagy!" Így nyilvánítottam ki a hitemet Benne.

Azóta soha semmi bajom nem volt az ízületeimmel, és tökéletesen megszabadultam a fájdalmaktól. Csodálatos gyógyulás volt ez, de lelki életemben még nagyobb változás ment végbe.

Tulajdonképpen magamat védtem. Azt mondtam: "Nem keveredhetek semmi ilyesféle dologba. Egy szigorú szerzetesrend tiszteletreméltó tagja vagyok."

Közeledett 1971. júniusa, és én nagyon vártam a pünkösdöt. Azt mondtam: "Jézusom, nem kívánhatsz tőlem többet. Itt vagyok, negyvenhét elsőosztályos gyereket tanítok, imaközösségben veszek részt, egy ifjúsági csoportot vezetek, és egy börtönbe is járok lelki szolgálatot végezni."

Valahol a lelkem mélyén valójában azt mondtam, hogy biztosra akarok menni. Az emberek becsülésére és helyeslésére vágytam.


Eljött pünkösd előestéje, és én a tampai zárdánkban a kápolnába mentem, hogy pünkösdi szentségimádást tartsak. Ott voltam a kis oratóriumban, és azt mondtam: "Jézusom, itt vagyok!"

Öt percig lehettem ott, amikor hirtelen rendkívüli nyugalom sz állt a kápo lnára - ol yan vol t, mint valami felhő vagy köd. Egy hang nevemen szólított: "Briege." Hátrafordultam az ajtó felé, mert a hang olyan tiszta volt, hogy úgy hallatszott, mintha valaki belépett volna a kápolnába. Nem volt azonban senki sem ott, én mégis világosan éreztem, hogy valaki jelen van. Ahogy visszafordultam a tabernákulum felé, a hang újra megszálalt: "Megkaptad tőlem a gyógyítás ajándékát. Menj és használd!"

Amint ezt meghallottam, egész testemen valami égő érzés futott végig. Emlékszem, hogy kezemre pillantottam. Úgy éreztem, mintha egy elektromos vezetéket érintettem volna. Ez az égető értés átment a két kezemen, aztán eltávozott. A csend is megszűnt.

Ott térdeltem a tabernákulumra nézve és azt mondtam: "Jézusom, én nem kérek semmiféle gyógyító ajándékot. Tartsd meg Magadnak!" Aztán bűnbánatot tartottam, nem mintha azt bántam volna, amit Jézusnak mondtam, hanem azért, mert azt feltételeztem, hogy Jézus szólt hozzám. Én pedig ezt mondtam: "Jézusom, megígérem Neked, senkinek sem szólok erről soha semmit."

A karizmatikus megújulás által megtapasztaltam a Szentlélek kiáradását. Új képet kaptam az Egyházról, mintha az Eucharisztiát és a bűnbánat szentségét is új szemüvegen keresztül néztem volna. Tisztábban láttam Isten nagy szeretetét irántunk, és azt, hogy mit adott nekünk. Mégis volt bennem valamiféle félelem a gyógyítással kapcsolatban. Féltem a szenzációs dolgoktól. Amikor meggyógyultam, azt gondoltam magamban: "Nem mondom el senkinek, hogy meggyógyultam, mert azt hiszik majd, hogy gyógyító erőt kaptam. Ez különben sem tartozik senkire. Miért mondanám el bárkinek is?"

Ez a pünkösd nagyon emlékezetes volt számomra, mert megtapasztaltam a Szentlelket, és megtanultam, hogy hálát adjak Neki mindazokért az adományokért, amelyekre a Szentírásban ígéretet kaptunk, és amelyeket a bérmálásban elnyertünk. Ez most fontosabb volt számomra mindennél.

Ahogy felébredtem pünkösd reggelén, a hang ott csengett a fülemben: "Megkaptad tőlem a gyógyítás ajándékát. Menj és használd!"

Ezen a napon imaösszejövetelen vettem részt a tampai Szent József Kórházban. Kísértést éreztem arra, hogy elmondjam egy nővérnek, mi történt előző este. Ahogy azonban beszélni kezdtem hozzá, teljesen kiesett minden a fejemből.Bár erről senki sem tudott, felkértek arra, hogy imádkozzam egy gyermek fölött. Évekkel ezután derült ki, hogy a gyermek ennek az imának a hatására meggyógyult.

197 1 júliusában és augusztusában egyetemi tanulmányokat kezdtem Kaliforniában, Los Angelesben. Elmentem imaösszejövetelekre, de senkinek sem szóltam soha a gyógyítás adományáról. Maga az Úr erősítette meg gyógyító adományomat két prófétai élmény által.


Egy este imaösszejövetelen vettem részt a Merici Szent Angéla egyházközségben; és egy idősebb férfi mellett ültem, aki az episzkopális egyház lelkésze volt. A találkozó végén ima közben mindnyájan megfogtuk egymás kezét. Ima után a lelkész hozzám fordult és azt mondta: "Nővér, én eddig még sohasem beszéltem római katolikus apácával, de üzenetem van az Ön számára: Imádság közben nagyon erősen éreztem, hogy Ön megkapta a gyógyítás adományát - és ezt Ön is tudja, mert az Úr tudomására hozta ezt floridai kápolnájában."

Elmondtam a lelkésznek, hogy nem tudom elfogadni az adományt, mert egy szigorú rend tagja vagyok Floridában, és tovább soroltam neki okaimat.

A lelkész csak nézett rám, aztán azt mondta: "Mesélje el, hogy mi történt a kápolnában."

Azt mondtam magamnak: "Honnan tudhatja ezt? Senkinek sem mondtam el az égvilágon." Elbeszéltem, mi történt a kápolnában, de azt is hozzátettem, hogy egyszerűen nem fogadhatom el.

"Jézus sohasem alkalmaz erőszakot. Kinyilvánítja akaratát, Önnek azonban szabadságában áll, hogy kövesse Őt vagy se." Aztán megfordult és elment.

Pár nappal később a templomban mise után néhány emberrel beszélgettem. Odalépett hozzám egy nő és megszólalt: "Nővér, én nem ismerem Önt, de amikor áldozni ment, az Úr egy képet mutatott meg nekem, amelyen Ön állt, és egy egész sor ember jött Ön felé. Az Úr azt mondta nekem, hogy Önt egy nagy, gyógyító szolgálatra hívta."

Egy ismerősöm azt mondta, hogy elmennek egy "prófétához". Gondoltam, én is elmegyek, hátha tud segíteni rajtam. Hátha mond egy szót a jövőről.

Ahogy beléptem a prófétához, valami szörnyű, kellemetlen érzésem támadt. Ő rám nézett és megkérdezte: "Férjnél van?" Nem sokat tudhatott az apácákról, gondoltam. Nagyon szokatlan kérdéseket tett fel nekem. Leállítottam. Semmi olyasmit nem mondott, amit már ne tudtam volna.

Két héttel később egy ismerős nővér jött a városba, én meg elmeséltem neki, hogy felkerestem a prófétát. "Én is szeretném látni" - mondta a nővér. Lehetett volna annyi eszem, hogy ne menjek vissza és lebeszélem a barátnőmet is a látogatásról. Azt gondoltam azonban, hogy bár én nem vettem semmi hasznát a vizitnek, talán a nővér okosabb lesz nálam. Elmentem hát én is vele.

Amikor megpillantott, újra azt kérdezte: "Férjnél van?" Megmondtam neki, hogy nem lehet valami nagy próféta, ha nem tud semmit a katolikus apácákról, arról, hogy életemet Jézusnak adtam.

"Le kell vágni a fejét!" - mondta és végighúzta az ujját a tarkómtól kezdve a homlokomig. Tréfálkoztam és azt mondtam: "Nos, lehet, hogy nincs sok benne, de nélküle még kevesebb lenne."


Folyton azt mondogatta, hogy nem volna szabad apácának lennem, hogy valami mást kellene kezdenem a fiatal életemmel. Én vitatkoztam vele, ő meg folyton a szemembe bámult. Egy félórán belül ízekre szedett, tökéletesen kiforgatott magamból. Meg voltam róla győződve, hogy az emberek nem érnek semmit, és hogy én nem tudok segíteni rajtuk. Kételkedtem a hivatásomban, sőt még Isten létezésében is; eddig még sohasem fogott el ilyesfajta kétség. Meg voltam győződve, hogy nemsokára ott kell hagynom a szerzetet. Szörnyen elhagyatottnak éreztem magam és zokogva mentem ~Ci a "prófétától". Nem tudtam, hogy a Sátánnal találtam szemközt magamat.

Amikor hazatértem a saját zárdámba, a nővér, aki velem volt, azt mondta, hogy ez az egész nem lehetett Istentói, mert annyira feldúlt vagyok. Ha Istentől lett volna, mély békét éreznék.

Egy nővérnek sem szóltam egy szót sem a bennem dúló viharról és arról a kívánságomról, hogy otthagyom a zárdát, mert azt gondoltam, hogy túlságosan felizgatja őket. Egyedül voltam, senkire sem támaszkodhattam.

Ezen az éjjelen ágyamban szörnyű harcot vívtam a Sátánnal. Nem tudtam elaludni. Úgy éreztem, mintha fojtogatna valami ott, ahol a próféta megérintette a nyakamat. Nem voltam képes segítségért kiáltani. Mintha valami erő próbált volna rábírni arra, hogy tagadjam meg Krisztust és ne szolgáljak többé Neki. Nem tudtam imádkozni. Irtózatos élmény volt. Végül is biztosan képes lehettem Jézust hívni, mert a fojtogatás megszűnt. Másnap a nővérek észrevették, hogy szörnyen rossz színben vagyok. Egyszerűen azt mondtam nekik, hogy nem érzem jól magam.

Aznap rövid időre átruccantunk San Franciscóba. Az egész úton azt mondogattam: "Istenem, kérlek, segíts meg!" Legalább már tudtam Jézushoz szólni, de lelkem mélyén volt valami olyan érzés, hogy ott kell hagynom a szerzetesi életet.

Amikor San Franciscóba értem, a szobámban maradtam. Felvettem a Bibliát, és azt mondtam: "Jézusom, tudom, hogy ez a Te Élő Igéd. Kérlek, nagyon kérlek, szólj hozzám! Beszélj különösen a hivatásomról. Itt van-e az én helyem?"

Kinyitottam a Szentírást, és a nyomtatott szavak nagyobbaknak látszottak, mintha csak valaki nagyítóüveget helyezett volna föléjük. Szent Pálnak a Korintusiakhoz írt első levele volt (7,32-35), arról, hogy az Úr kedvéért magányos életre szenteljük magunkat. "Szeretném, ha gond nélkül lennétek. A nőtlennek arra van gondja, ami az Úr: hogyan járjon az Úr kedvében. A nős azonban a világi dolgokkal törődik: hogyan keresse felesége kedvét, és megosztott. A nem házas asszony és a szűz arra gondol, ami az Úré: hogy testben-lélekben szent legyen, a férjes nőnek azonban világi dolgokra van gondja: hogyan járjon férje kedvében. Ezt javatokra mondom: nem azért, hogy tőrbe ejtselek, hanem hogy feddhetetlen életre és az Úrhoz való állhatatos ragaszkodásra segítselek titeket."

Amint a Szentírásnak ezen szavaira néztem, csodálatos béke és öröm töltött el. Ettől a pillanattól kezdve tudtam, hogy amit átéltem, a Sátán megtévesztése és támadása volt. Ezután azonban azt is éreztem, hogy volt még valami, amire meg akart tanítani az Úr.


Elmentem egy karizmatikus konferenciára Anaheimbe, ahol Ralph Wilkerson, egy nagyon népszerű igehirdető beszélt. Hozzá léptem, hogy beszéljek vele, ő pedig jövendölt nekem.

Azt mondta: "Nővér, a kezeit Isten munkájára kenték fel."

Azt mondtam neki, hogy hallani sem akarok a próféciákról.

Félbeszakított és kijelentette: "Nővér, hamis prófétához ment." Elmondta, hogy a "próféta" Isten sok emberét tette tönkre, számos embert vitt ki az Egyházból. Ekkor történt először, hogy valaki megmondta nekem: ez az ember hamis próféta.

Ugyanezen a konferencián egy katolikus pappal is beszéltem, és elmeséltem neki a történetemet. Ő azt mondta: "Briege nővér, szükségtelen, hogy még többet is mondjon. Hiszen már megkapta a válaszát az Úr Élő Igéjében."

Az Úr aztán visszavezetett ugyanahhoz az episzkopális lelkészhez, aki megmondta nekem, hogy gyógyító adományom van.

Amikor egyszer az ő otthonában tartottak imadélutánt, elmeséltem neki ezt a szörnyű élményt. Azt mondta: valaki figyelmeztette őt, hogy fel akarom keresni a hamis prófétát. Ő vissza akart tartani, de az Úr azt mondta neki, hogy ne lépjen közbe, mert nekem három leckét kell ebből tanulnom, és hogy maga az Úr fog engem oltalmazni. Úgy érezte, imádkoznia kell értem, mialatt ott voltam, és lehet, hogy az ő imái men tettek meg a Gonosz táma dásától.

Ahogy így beszélt, rájöttem, hogy csakugyan három leckét tanultam.

Először is nem lett volna szabad elmennem egy hamis prófétához. Megpróbáltam belelátni a jövőbe. Olyan volt, mintha jósnőhöz mentem volna, mintha hamis istent keresnék. Azt tettem, amit Isten megtiltott az első parancsolatban. "Idegen isteneket ne helyezz elém." Életem központjául egészen Istent kell megtennem; a jövőt teljesen Rá kell bíznom. Ő az Út, és nekem át kell adnom magamat Neki.

Másodszor pedig meg kellett tanulnom a különbséget a megítélés és a megkülönböztetés között. Amikor először mentem el a prófétához, éreztem, hogy valami nincs rendben, de azt gondoltam, nem szabad megítélnem őt. Éreztem a Gonosz jelenlétét, de nem tudtam, miben áll az. Azt képzeltem; hogy talán csak az én hozzáállásomban van a hiba. Ebből a tapasztalatból megtanultam, hogy a megkülönböztetés adományáért kell imádkoznom.

Harmadszor pedig megtanultam, hogy a hivatásom nem ajándék tőlem Istennek, hanem az Ő ajándéka számomra. Ő azért adta ezt a hivatást nekem, hogy felszabadítson az Ő Igéje számára, és nem azért, hogy megkössön. Megtanultam, hogy minden nap térden állva kell hálát adnom az Úrnak adományért.


Briege McKenna ferences szerzetesnővér. A róla szóló könyv címe: Vannak még csodák.

Budapesti látogatásáról az alábbi írás számol be. Imáját itt olvashatod el.

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.