Gyógyítás és gyógyulás - 4. oldal

Folyton azt mondogatta, hogy nem volna szabad apácának lennem, hogy valami mást kellene kezdenem a fiatal életemmel. Én vitatkoztam vele, ő meg folyton a szemembe bámult. Egy félórán belül ízekre szedett, tökéletesen kiforgatott magamból. Meg voltam róla győződve, hogy az emberek nem érnek semmit, és hogy én nem tudok segíteni rajtuk. Kételkedtem a hivatásomban, sőt még Isten létezésében is; eddig még sohasem fogott el ilyesfajta kétség. Meg voltam győződve, hogy nemsokára ott kell hagynom a szerzetet. Szörnyen elhagyatottnak éreztem magam és zokogva mentem ~Ci a "prófétától". Nem tudtam, hogy a Sátánnal találtam szemközt magamat.

Amikor hazatértem a saját zárdámba, a nővér, aki velem volt, azt mondta, hogy ez az egész nem lehetett Istentói, mert annyira feldúlt vagyok. Ha Istentől lett volna, mély békét éreznék.

Egy nővérnek sem szóltam egy szót sem a bennem dúló viharról és arról a kívánságomról, hogy otthagyom a zárdát, mert azt gondoltam, hogy túlságosan felizgatja őket. Egyedül voltam, senkire sem támaszkodhattam.

Ezen az éjjelen ágyamban szörnyű harcot vívtam a Sátánnal. Nem tudtam elaludni. Úgy éreztem, mintha fojtogatna valami ott, ahol a próféta megérintette a nyakamat. Nem voltam képes segítségért kiáltani. Mintha valami erő próbált volna rábírni arra, hogy tagadjam meg Krisztust és ne szolgáljak többé Neki. Nem tudtam imádkozni. Irtózatos élmény volt. Végül is biztosan képes lehettem Jézust hívni, mert a fojtogatás megszűnt. Másnap a nővérek észrevették, hogy szörnyen rossz színben vagyok. Egyszerűen azt mondtam nekik, hogy nem érzem jól magam.

Aznap rövid időre átruccantunk San Franciscóba. Az egész úton azt mondogattam: "Istenem, kérlek, segíts meg!" Legalább már tudtam Jézushoz szólni, de lelkem mélyén volt valami olyan érzés, hogy ott kell hagynom a szerzetesi életet.

Amikor San Franciscóba értem, a szobámban maradtam. Felvettem a Bibliát, és azt mondtam: "Jézusom, tudom, hogy ez a Te Élő Igéd. Kérlek, nagyon kérlek, szólj hozzám! Beszélj különösen a hivatásomról. Itt van-e az én helyem?"

Kinyitottam a Szentírást, és a nyomtatott szavak nagyobbaknak látszottak, mintha csak valaki nagyítóüveget helyezett volna föléjük. Szent Pálnak a Korintusiakhoz írt első levele volt (7,32-35), arról, hogy az Úr kedvéért magányos életre szenteljük magunkat. "Szeretném, ha gond nélkül lennétek. A nőtlennek arra van gondja, ami az Úr: hogyan járjon az Úr kedvében. A nős azonban a világi dolgokkal törődik: hogyan keresse felesége kedvét, és megosztott. A nem házas asszony és a szűz arra gondol, ami az Úré: hogy testben-lélekben szent legyen, a férjes nőnek azonban világi dolgokra van gondja: hogyan járjon férje kedvében. Ezt javatokra mondom: nem azért, hogy tőrbe ejtselek, hanem hogy feddhetetlen életre és az Úrhoz való állhatatos ragaszkodásra segítselek titeket."

Amint a Szentírásnak ezen szavaira néztem, csodálatos béke és öröm töltött el. Ettől a pillanattól kezdve tudtam, hogy amit átéltem, a Sátán megtévesztése és támadása volt. Ezután azonban azt is éreztem, hogy volt még valami, amire meg akart tanítani az Úr.

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.