Egy pakisztáni keresztény nő üzenete az európai keresztényekhez

alt

„Az elmúlt időszakban annyian és annyiszor megírták már az európai keresztény civilizáció végét, annyian tudósítottak már lerombolandó vagy átalakított, kiürült templomokról, és nagyjából minden napra jutott egy-egy hír terroristákról, menekültekről, migránsokról – ki hogy hívja őket. A közösségi oldalakon feltűnő keresztes lovagokból akár hadsereget is lehetne szervezni, és a politikai kereszténység fogalma mellé a Facebook- vagy komment-keresztény fogalmát is nyugodt szívvel oda lehetne biggyeszteni. De mennyire hiteles mindez?” – kérdi Molnár Réka, a dunaújvárosi evangélikus gyülekezet tagja, aki az április 1-jei Déli Evangélikus Egyházkerület missziói napjáról írt személyes beszámolót.

Mennyire hiteles a fűtött szerkesztőségekben, a számítógép mögüli aggódás, az otthoni, biztonságos környezetben vívott, virtuális keresztes háború, vagy a templomot utoljára gyermekkorában látott komment-keresztény válogatás nélküli szitokáradata az ide érkezőkhöz, akik között sok a menekült testvér? Mindig egy interjúrészlet ugrik be ilyenkor, amelyet Fabiny Tamás adott a 24.hu-nak: „A keresztény Európa a szekularizálódással és az emberek elvallástalanodásával már megszűnt. Már bocsánat, de engem nem tud meghatni, amikor azok hullatnak krokodilkönnyeket a keresztény Európáért, akik nem keresztelik meg a gyerekeiket, nem járnak templomba, nem keresik a kereszténység útját, hanem csak a megszokások alapján keresztények, sőt, még úgysem azok, hanem csak az európai biztonságot élvezik.”

A április 1-jén a Déli Evangélikus Egyházkerület missziói napjának vendége volt Yasmen Canadey pakisztáni gyülekezeti munkatárs, aki saját megpróbáltatásain keresztül hitelesen és megrázóan mutatta be az üldözött keresztények sorsát.

Pakisztán 95 százalékban muszlim, öt százalékban keresztény ország, de sok a rejtőzködő keresztény is. A vallási vezetőkre és az iszlám követőinek jó részére a fundamentalizmus és a fanatizmus a jellemző – ám Yasmen is felhívta a figyelmet arra, hogy általánosítani sohasem szabad, mert Pakisztánban sem minden muszlim ilyen. Az ott élő keresztényeknek nagyon nehéz soruk van, gyakoriak a merényletek, a támadások ellenük, ha kilépnek az utcára, sohasem lehetnek biztosak abban, hogy élve haza is térnek az este folyamán. Volt olyan, hogy Húsvét vasárnap dobtak bombát az ünneplő gyülekezetre, vagy például 15 évvel ezelőtt felégettek egy többségében keresztények lakta települést.

A nők között általában is nagyarányú az analfabetizmus, a keresztény nők pedig legfeljebb muszlim háztartásokban bejárónőként, szolgálónőként tudnak csak elhelyezkedni. A saria törvénykezés következtében számunkra elképzelhetetlen megkülönböztetések vannak érvényben: sok szállodából, étteremből a keresztények ki vannak tiltva, nem érhetnek hozzá muszlimok által használt evőeszközökhöz, poharakhoz, ha valaki véletlenül mégis megteszi, börtönbe kerül, rosszabb esetben halálbüntetésre számíthat.

Így járt például a sokak számára ismerős Aisa Bibi, aki keresztény asszonyként ivott a muszlim nők által használt edényből, amiért 2010-ben halálra ítélték, jelenleg börtönben ül és akasztásra vár. Ügyét hallva rengeteg emberi jogi szervezet megmozdult, sajnos eredménytelenül, az őt védő ügyvédet és egy emberi jogi aktivistát meggyilkolták. Ha egy keresztény fennhangon vallja, hogy Jézus az Isten fia, biztosan bíróság előtt találhatja magát, mert ezzel Allahot káromolja, amit Pakisztánban tilos. Yasmen elmondta, hogy a sariat sok esetben úgy használják ki a keresztények ellen, hogy koholt vádak alapján börtönbe juttatják őket. A keresztény nők még kiszolgáltatottabb helyzetben vannak: ha egy muszlim férfi szemet vet egy keresztény nőre, a nő pedig elutasítja a közeledést, a férfi gyakorlatilag azt tehet vele, amit akar, gyakran esnek áldozatul csoportos nemi erőszak bűntettének, de az arc savval való leöntése is mindennapos esetnek számít.

A keresztény misszionáriusok sincsenek jobb helyzetben. Egy a talibánok által elfogott misszionáriust hetekig kínoztak fogva tartói, ám a férfi minden szenvedés ellenére csak annyit mondott, hogy megbocsájt, és imádkozik kínzóiért. A csoda pedig megtörtént, kínzója könnyek között tért meg. És valahogy az egész pakisztáni keresztény gyülekezetre ez a hozzáállás a jellemző: minden félelem, fenyegetés és erőszak ellenére büszkék hitükre, templomaik telve vannak, a gyermekeket születésüktől fogva a gyülekezetekbe szoktatják. És bár hozzánk képest mérhetetlenül szerény és nehéz körülmények között élnek, mégis alapvetően boldogok, hálásak és derűsek.

Ezzel ellentétben itt Európában, ahol viszonylagos jólétben és békében élünk, valamiféle szomorúság és levertség ül ki az arcokra, gyönyörű templomaink konganak az ürességtől, vagy ha látogatja is gyülekezet, a tagok inkább idősek, gyermek pedig elvétve akad egy-egy istentiszteleten, misén. Miért nem viszitek templomba a gyermekeiteket? – teszi fel a kérdést a pakisztáni asszony, aki elmondja, hogy egyre sűrűbben fordulnak hozzá európai nők azzal a kéréssel, hogy imádkozzon lányaikért, akik muszlim férfihoz készülnek feleségül menni, keresztény vallásukat pedig elhagyják. Aztán egy-két év múlva, ha gyermek születik egy ilyen családba, a muszlim szokások szerint a férfihoz tartozik és nem keresztény, hanem muszlim lesz belőle. Nincsenek gyökereitek – mondja Yasmen.

Az írás elolvasható itt.

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.