Ne féljetek, és ne dünnyögjetek!

alt

A belvárosi templomban véget ér a prédikáció, ki örömmel, ki megkönnyebbülve ad hálát Istennek, miközben nagy igyekezettel ülésből feltápászkodik, hogy csak úgy belereccsennek a padok. Aki volt már misén tudja, hogy ezt követően jön a hitünk megvallása, itt erősítjük meg a mi legfontosabb értékeinket, gyönyörű és súlyos téttel bíró mondatokat elmondva.

Ugyanakkor ez az a rész, ami sokkal inkább monoton mormogásra, mintsem büszke hitvallásra hasonlít. Csodálkozva néz körbe az ember, mert persze nem azt várja, hogy a hívők majd melldöngetve ordítják az egész életüket alapjáraton meghatározó gondolatokat, azonban mégis furcsa, hogy szinte már-már unottan, mintha leckét mondanának fel vagy egy jól megtanult prózát.

„Hiszek egy Istenben a mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtőjében” – kezdődik az imádság. Hogyan lehet vajon úgy hitet vallani, ha nem is gondolkodunk el azon, hogy mit mondunk? A vasárnapi mise vagy istentisztelet rutinná vált életünkben és ugyanilyen rutinnal dünnyögjük imáinkat. Szomorú, de ki kell mondanunk, sokaknak abból áll a hite, hogy vasárnaponként elmegy a templomba, a jól megtanult szöveget szépen felmondja, mint óvodás a verset és vége.

Merjünk kilépni a monoton vasárnapi keresztény ijesztő karakteréből!

Ne féljetek! Hányszor mondta ezt II. János Pál pápa, de úgy látszik hiába.

Félünk és beleununk saját hitünkbe, amelyet szinte felvállalni sem merünk, amely ha szóba kerül, szemünket lesütve témát váltunk. Kereszténynek lenni nem teher, hanem megtiszteltetés és ajándék, de még inkább felelősség. Hiszem és vallom, hogy egyszer el kell számolnunk azzal, hogy elvittük-e az örömhírt, hogy a nekünk adott talentumokkal hogyan gazdálkodtunk.

Az írás elolvasható itt.

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.